Trianon

Élezte a helyzetet a szovjet export, a vörös veszedelem veszélye. Károlyi hatalma egyre gyengült. Visszavonult svábhegyi villájába, s okulva a meggyilkolt Tisza esetéből, a bejárattal szemközt, a hallban egy géppuskát állíttatott fel. (Utóbb kiderült: elfelejtették megtölteni.)
Bethlen Bécsben Antibolsevista Comitét alapított, szervezkedett.

A győztes hatalmak képviselői között nemigen akadt magyarszimpatizáns. „Mélységes undorral tekintek e turáni törzsre” – írta
H. Nicholson, aki Nagy-Britanniát képviselte a csehszlovák bizottságban. Annál erősebben hatottak a nemzetiségi diplomáciák.

Seton-Watson újságíró hatására (is) az „utódállamok” életképessége volt a fő szempont. Mint szerző találóan megjegyzi: a döntnökök csak annak voltak tudatában, hogy az új államok határait húzzák meg. Ám annak, hogy miből s milyen áron, nem tulajdonítottak jelentőséget.

Az egymástól függetlenül működő bizottságok sosem rakták össze, egymás mellé javaslataikat. Amelyeket eleve bőre szabtak, hogy legyen miből engedni a várt, de soha létre nem jött békekonferencia tárgyalásain. Így a vázlatokból lett diktátum.

Csak Lloyd George angol miniszterelnök óvott a csonkítás miatt. De a Párizs-környéki tárgyalások elhúzódtak, Wilson amerikai elnök hazahajózott, a franciáknál miniszterelnök-csere volt, Clemenceau helyébe Millerand lépett. (Neki ugyan nem volt „magyar menye”, de azért a magyarokat „rendkívül álnok népnek” nevezte.)

Apponyi és a magyar delegáció – amikor végre szóhoz jutott – fönt kezdte. Ragaszkodtak az ország területi érinthetetlenségéhez, hivatkozva a gazdasági és kultúrfölényre. A válasz kizárt bármiféle alkut.

Aztán a Pesti Hírlap felelt: „Nem, nem, soha!” És új tragédiák készülődtek.

(Fordította: Bánki Vera. Officina Kiadó.)