Tom Jones
Első látásra úgy tűnik, nincs színpadra alkalmatlanabb mű, mint Henry Fielding zseniális könyve, amely már eredeti formájában is műfaji hibrid: valahol a pikareszk meg a polgári nagyregény határán áll, áradóan szabálytalan és kezelhetetlen, mint főhőse, az életet habzsoló, mindent szerencsésen túlélő fiatalember, Tom Jones.
Második látásra viszont kiderül, hogy a mű alapvonalát (Tom elűzését és visszafogadását, illetve Sophie iránti szerelmének félreértesekkel kikövezett történetét) végig lehet tekinteni színpadon is.
Első látásra úgy tűnik, hogy az a vásárikomédia-forma, amelyben a történet tablóról tablóra (jelenetről jelenetre) beszélődik el, az átvezetéseket és irányításokat egy kikiáltó-narrátorra bízva, nem bír ki egy ilyen hosszú színházi estét: az ötletek óhatatlanul ismétlik egymást.
Második látásra viszont kiderül, a Bezerédi Zoltán irányította csapat végig bírja szusszal, ötlettel – ehhez persze az kell, hogy a játék pontosan kidolgozott ritmusban peregjen, hogy poén érjen poént (figyeljenek a vendégszövegekre!), s hogy olyan színészi teljesítményeket lássunk, mint Hegedűs D. Gézáé, Lukács Sándoré, Igó Éváé vagy Pap Veráé. Fesztbaum Béláról nem is beszélve, aki úgy tud ostoba és gonosz lenni, hogy nem lehet nem szeretni érte.
Első látásra úgy tűnik, az önironikus zenei betétek lelassítják a kavalkádot, megállítják a történet sodrását.
Második látásra viszont kiderül, hogy jól teszik: valahogy épp a fieldingi, parttalan időkezelés részei lesznek.
Első látásra úgy tűnik, Tasnádi Bence kevés ehhez a szerephez: nincs meg benne Tom mindent legyőző élni vágyása, elsöprő lendülete.
Második látásra már mutatkoznak biztató jelek. A játék végére a fiatal színész lassan belenő a szerepbe: van néhány olyan mozdulata, hangsúlya, amely azt ígéri, a félszázadik előadáson már fergeteges Tom Jones lesz belőle.
Mert az már első látásra világos, Tom Jonesból hosszú sikerszéria várható a Pesti Színházban – megérdemelten.
