Tolvajok városa
Vajszívű címadás. A bankrablókat minimum banditáknak illik nevezni, a „tolvaj” pitianerizálja őket. Itt nehézfiúkról van szó. Ahogyan ez egy klasszikus bűnügyi filmhez illik is. A szóban forgó ilyen. Autós üldözésekkel, párbajokkal, férfias fegyverropogással. Talán kicsit durvábban durrannak a lövések, tán fület siketítőbb a zene, mint hajdan. Ez a modern mozi hozzájárulása a régimódi történethez, ahol a hősök jellemén (jellemtelenségén) túlmenően a környezet is feltáratik, szinte egy szociográfia kíváncsiságával.
A banditák bűnt bűnre halmoznak, hol halálnak öltözve, hol rendőrnek vagy éppen – az álcázás kedvéért – géppisztolyos apácáknak. A szépen felépített bandába azonban belelő Ámor úrfi az ő kicsiny nyilával, s moziba járók már tudhatják: a szerelem ritkán válik gengszterbandák habarcsává, annál inkább tud konfliktusokat teremteni. Mint itt is. Azonban a legutolsó nagy vállalkozáson – amely után visszavonulnának – „hőseink” rajtavesztenek.
Mozitapasztalatok szerint mindig ezzel a „na még ezt az egyet megcsináljuk, aztán békén maradunk” tervvel van baj. Az utolsónak szánt dobással. Amiről eszembe jut Baross Gábor hajdani közlekedési miniszter, aki az utasok azon panaszára, hogy a vonatokon az utolsó kocsi nagyon ráz, utasításba adta: a MÁV ezentúl mindig kapcsolja le a szerelvényekről az utolsó kocsit. Így tartja a fáma. (Tanulhatnának belőle a bűnügyi filmek dramaturgjai!)
A film egyébként nem fekete-fehérben adja elő a történetet. Az FBI-osok, akik a rendet képviselnék, sokkal kevésbé egyénítettek, motiváltak, mint a bandavezér. A törvény kissé sápadtra sikeredett szolgáival tényleg csak az erkölcstanból jeles, kissé stréber lelkületűek azonosulnak fenntartás nélkül, míg a szerelmes természetűek, a kalandvágyók, a kiugrás előtt állók, a saját kezűleg intézkedők inkább a bátor rablóknak drukkolnak. S ezt nevezhetjük félsikernek, noha a film egésze dicsérendő, ajánlható. (Rendezte, a főszerepet játssza Ben Affleck.)
