Titkok és vallomások
Igényes krimiben nem akárkit ölnek. A Túró Rudik menthetik a koszos kis életüket, hiszen ebben a műfajban, e fentebb stílben az áldozatnak valakinek kell lennie. Ezúttal például a Nemzetközi Valutaalap elnökének.
Hogy aztán az áldozat valóban az-e, vagy ez csak a látszat, nem gyilkolták meg, hanem hátba lőtte magát egy méregkapszulával, vagy nem is, itt már igényes krimink sokértelmű magasságokba emelkedik.
Nem vagyunk mi sem szemtanúk. Nem tudjuk a megoldást. Már ha van egyáltalán. Vagy kéne lennie. Nem biztos. Az egész bűntörténetben egy pofon el nem csattan, kés nem villan, pisztoly el nem dördül. A gyilkos fegyver legfeljebb a szó, de azt is kurtán adagolják. Jellemző, hogy központi hősünk egy karthauzi szerzetes. Ők pedig nem épp szószátyárságukról voltak híresek, hiszen örökös némaságot fogadtak. (Egy hangosfilmben ez bizony kifejezetten hátrány.) Így aztán egyre több rejtélyt bír el a film, nincs kibeszélve semmi. Gyónási titkokra és vallomásokra épülne a feszültség, na de hogy néz ki az ilyen egy igényes krimiben!
Ami úgy van szituálva, mintha Agatha Christie találta volna ki: magányos és előkelő hotel valahol, benne zártkörű rendezvény, a világ bankárai éppen egyesülnek. Persze nem szívgárdista alapon, hanem a maguk (a világ?) hasznára. Vajon a gyónási titok üti-e az üzleti titkot? Mit mondott az elnök a papnak a Confiteor Deo… után? A chriestie-s alaphelyzet után nem következik megfelelő nyomozás és eredmény. Hőseink, a világ egyesült bankárai és politikusai nézik egymást hosszan, szótalan. Egyiket-másikat sikerül fellazítani, fellázítani a szerzetesnek, ám a dolgok nem igazodnak el a film végéig. (Talán majd a takarítási szünetben.)
Igényes krimiben néha elvész a bűn és oda a bűnhődés. Magunkra maradunk.
(Írta és rendezte: Roberto Ando.)
