Titanicon túl

Az évről évre változó nemzetközi zsűritagok, az itt bemutatkozó első filmes alkotók, a vetítéseket kísérő közönségtalálkozók és mindenekelőtt a filmek kiválasztásában tapasztalható problémaérzékenység az esemény mögött egy gazdag filmkultúrát és kivételes nyitottságot sejtetnek. Ahogyan az idei zsűrielnök a záróesten fogalmazott: a mozi létéért folytatott küzdelem itt erős támogatói táborra talált.

Belülről ez kicsit máshogy látszik. A magyar filmgyártás válságos helyzete a Titanicra is plusz terheket ró, amit – részben a 2012-től tavaly őszig szünetelő magyar filmszemle helyett, részben a szintén megszűnt filmszakmai rendezvények hiánypótlására – az utóbbi években nyíltan fel is vállalt a fesztivál, magyar filmbemutatóval, tavaly egy Jancsó Miklósra emlékező teljes filmszekcióval és kitűnő szakmai programokkal.

Az idén ezek látványosan leapadtak; mondhatjuk, hogy a Titanic egy kis kitérő után ismét visszatért eredeti céljához, a nemzetközi független film hazai közvetítéséhez; annyira, hogy a bemutatott 52 filmhez mindössze három tematikus beszélgetést kapcsolt. Kár, hogy a szakmai programokra már alig futotta a szervezők energiájából, és összességében évről évre nyilvánvalóbb, hogy noha volna helye egy állandó filmmúzeumnak a hazai kulturális palettán, erre semmilyen szándék nem mutatkozik, sem a kultúra alakítói, sem a szakma nem veti föl a kérdést. De mindez nem a Titanic témája, akkor sem, ha egyéb alkalom híján ennek gondolatkörében merülhetnek föl az efféle ötletek.

A fesztiválra kiválasztott filmanyag viszont annyira erős, hogy semmiképpen nem visszalépésről, hanem hangsúlyváltásról beszélhetünk. Az idei felhozatal sokszínűségét az is segítette, hogy a korábbi évekkel ellentétben nem szánt önálló szekciót egy-egy kiemelt ország filmtermésének, de cserébe nagyon széles lett a merítés: 34 országból érkeztek a kópiák, köztük több olyan helyről is, amelyek nem túl gyakran kerülnek föl a filmes világtérképre.

A Hullámtörő díjért versenybe állt filmekben az új programigazgató, a Budapesten élő dán filmkritikus, Allan Sørensen a versenyfilmek szekciójában kiemelte a női témák elsőségét. Ez is markáns olvasata lehet az idei fesztiválnak – bár kicsit talán túl direkt módon állítja a virágkorán régen túljutott gendertémát a fókuszba, még azzal együtt is, hogy a nyolc versenyfilm közül négyet női rendező jegyez.

Az idei hangsúlyok közül a leghatározottabbnak mégis az tűnik, hogy míg korábban a fesztivál valahol a mainstream és a független film közötti sávban helyezte el magát, egyre látványosabb az elmozdulása a függetlenek irányában.

Közönségben most sem volt hiány; az öt budapesti helyszín vetítőtermei a kilenc nap alatt ritkán mentek félházzal, két filmből az utolsó pillanatban plusz vetítéseket is kellett beiktatni. A válogatás erejét jelezte az is, hogy több alkotást a fesztivált követő néhány hétben már vetítenek a hazai mozikban, így nem csupán egy felvillanás jutott belőlük.

Ha egyetlen fogalommal kellene összegezni a feldolgozott témákat, az nem a női sors, nem a lázadás, a határátlépés vagy a szerepkeresés lenne, hanem az elemi sebezhetőség. A bemutatott filmek többsége a legszemélyesebb szféra védekezési mechanizmusát elemzi, a társadalmi, politikai, szexuális vagy éppen faji kivetettség állapotát.

Nyitófilmként az idei brit filmbomba, a ’71, a slágertémát jelentő angol–ír konfliktusba helyezte a minden oldalról áldozattá váló kisember tragédiáját. A gálavetítésen látott, Magyarországon forgatott Duke of Burgundy leszbikus erotikájában a szerelmi kiszolgáltatottság és a mindent felülbíráló szeretet szólal meg; a független karakterből kicsúszó sikerfilm, a Megmaradt Alice-nak pedig az Alzheimer-kórral szembeni védtelenségről ad fájdalmasan őszinte naplót.

De szinte mindegyik film beállítható ebbe a sorba, más-más hangsúllyal. A grúz Ovashvili filmje, a Kukoricasziget egy grúz–abház határvidéken megkapaszkodó töredékcsalád túlélési kísérletét meséli el, Ragályi Elemér finom szépségű képi világába ültetve, a béke és a testvérháború, a természet és a társadalom rendjének peremén, szinte buddhista költői bölcsességgel.

A finn Jukka-Pekka Valkeapää két lázadó kamaszról szóló mozija, a Megléptek a jóléti állam személyiségelnyomó hatalmát dolgozza fel egy meseszerű, természeti szimbólumokkal ötvözött road movie-ban, olyan meggyőzően, hogy a zsűri különdíjjal honorálta.

Valójában ugyanezt a témát helyezi globális összefüggésbe Laura Poitrasnak a Snowden-ügyről készített, néhány hete Oscar-díjat kapott dokuja, a Citizenfour, de a palesztin Hany Abu-Assad rendezte Omar is, amelyik a megszállt palesztin területen élő fiataloknak a terroristává vagy besúgóvá válás közé szorított cselekvési területét rajzolja fel. Megannyi kétségbeesett szabadságkísérlet egy szoros hálóvá lett világban, ahol nincs esély sem a tisztességre, sem a saját élet kibontakozására, ahol a kisemberekből akaratlanul hőssé váló figurák csupán egy emberi életre alkalmas kijáratot keresnek a társadalom zárt, fullasztó, élhetetlen teréből.

A sebezhetőség sok más aktuális téma kapcsán is fölmerül, nagyon szerteágazó műfaji szórásban. Ez jelenik meg a fesztiváldíjat nyert Fidelióban, ahol Alice mint női matróz próbál a férfi munka mellett nőként a szerelmeiben is férfiszabadságot élni; az Orosz harkály című dokumentumfilmben a csernobili katasztrófa mai utórezgései kapcsán, a japán film fenegyereke, Hitoshi Matsumono rendezte R100 szado-mazo klubjában vagy az Olaszországra zúduló bevándorlók bibliai sorsát megjelenítő Szabadító kötelékben.

De a legplasztikusabban a záróvetítésen bemutatott dán dokumentumfilm, A látogatás jelzi, hogy a filmművészet milyen pontosan letapogatja a 21. század eleji ember totális kiszolgáltatottságát. Michael Madsen rendező komoly kutatócsoportokat, szakértőket szólaltat meg, akik az ENSZ vagy más nemzetközi szervezet irányítása alatt évtizedek óta készülnek a földönkívüliekkel való találkozásra. Madsen olyan bölcs iróniával kezeli a kérdést, olyan ötletes képi közegbe helyezi az interjúkat és az elképzelt „harmadik típusú” kommunikációt, hogy valójában megfordul a helyzet: a megszólaltatott szakemberek, fejlesztők, jogászok és kormányközi intézményvezetők mintha már nem is E. T. intelligenciájára lennének kíváncsiak, hanem arra, hogyan láthatja egy földönkívüli civilizáció az embert.

A dokuba oltott kísérleti film, a lassan úszó tömegjelenetek és a kamerába hosszan, tétova kérdésekkel bámuló megszólalók sora valami végtelen kiszolgáltatottságról mesél, egy ijedt, anyukához bújó kisgyerek-civilizációról, amelynek hüppögéséből csak ennyi érthető: ki vagyok én?