Tiltott táncok
Nem a legjobb filmje Ken Loachnak. Vékonyka a történet, darálós a tempó, ismételgetős a dramaturgia. Ugyanakkor mégis ismerős. A kuruc írek befeszülnek a labanc angolok ellen, akik – lám – leigázták őket, elveszik a kultúrájukat, fütyülnek a nemzeti szokásokra, és még tán az ír lelket sem értik.
No, ezek ellen lázad az Amerikából tíz szabad év után 1932-ben megtért, az ottani liberalizmusban kifürdött James Gralton „büdös komcsi” és igazolt hazafi. A tespedő faluban nagy várakozásokkal fogadják a mai fiatalok és a régi barátok, és az ő hajdani „közösségi házában” ismét megszólal az ír zene, verset olvasnak, rajzolgatnak, önképzőköröznek, sőt még bokszolni is tanulnak. Egy alapfokú szeminárium és egy nemzeti táncház keretében edződnek az elmék, terjed a baloldali és nemzeti gondolkodás, a szakszervezeti szolidaritás, a helyi reakció nagy bánatára. Ezt a környék gazdagja, grófja és papja képviseli, az egyikük szóval, a másik füstölgő tettel is. A lelkész szemében valóságos Antikrisztussá nő az amúgy derék, idealista fiatalember.
Ezen a síkon válik különösen illusztratívvá a film: miközben a pap kiátkozza a marxi befolyás alá került, „ateista” gyanúba kevert falusiakat, ugyanakkor ezek ártatlanul ropják Jamesnél a népi táncot és rázzák a modern, kozmopolita shimmyt. Az egyidejűleg különböző helyeken (templom+táncház) zajló eseményeket bemutató „párhuzamos vágás” régi hatáseszköze a filmnek. Itt most hatásvadász is. Olcsó.
A didaktikus történeten túleső jelenetekben nagyon erős hangulatú, beszédes képeket kapunk az ottani vidék állapotáról, magyarázatot a tömeges Amerikába vándorlás okairól.
Az elmaszatolt szerelmi szál sem ragad magával bennünket, hiába szenvednek látványosan és némán táncolva hőseink, valamiképpen mégis az az érzésünk, hogy egy „társadalmi célú hirdetést” látunk inkább, mint filmdrámát.
(Rendezte: Ken Loach.)
Bölcs István
