The Duke of Burgundy
A Magyarországon élő angol rendezőnek Sopronban forgatott, számos itteni közreműködővel készült filmje nekem alapos csalódás. Olyanfajta kísérletnek látom, amely laboratóriumi körülményeket komponál hősei köré, ketreccel, steril, befagyott, érzéketlen külvilággal, olyannal, ami szinte nincs.
A csordogáló események, a suttogások és sikolyok csupán néhány szobát képesek kitölteni, nem jelenik meg a néma szomszédasszonyon kívül más perszóna. Férfi egy sem. Gyerek sem. Mindenki más fölösleges. Fölösleges?
Igaz, két hősnőnk – egymásra nézve – igyekszik kitölteni a teret. Egyikük, a ház asszonya rovartanász, entomológus. Lepkegyűjtő. (Innen a cím is.) Gyönyörködni megfogott, felszúrt pillangóinak mintázataiban tud. Másikuk, a „bejárónő” társ a magányban és a négyszemközti élvezetekben, alávetett és megalázott.
A lassú ritmusú és némileg keresettnek ható szerepjátékban a szadista megalázás és a mazochista megalázottság változó elosztása határozza meg a szereplőket, mintha Krafft-Ebing Psychopatia Sexualisának némely esetleírását olvasnánk.
A megkomponált képek erős befelé fordulást mutatnak. A világ közönyös és néma, csupán itt bent dúl a hatalmi harc a meghatározó szerep birtoklásáért. Ám ez sem tud egyetemes drámává növekedni: inkább csak a bábok és bábuk metaforikus küzdelmét látjuk.
Ez a laboratóriumi egyszerűsítés, lehatárolás, redukció és a film burjánzó képi világának, oratorikus hangütéseinek, „művészi eszközeinek” feszítő ellentéte nem ad harmonikus élményt, sőt gyakran a filmnyelvi szépelgés gyanúját kelti. A szétterített, egynemű, lefojtott, konfliktusos szerepjátékból nagyon hiányzik az oldó humor, a távlatos irónia színe/visszája.
(Írta és rendezte: Peter Strickland.)
Bölcs István
