Tejben, vajban, szerelemben

Egy szép asszony és egy jó ember félresiklott története puskalövések között. Találkozhattak volna szerencsésebben is. De hát nekik ez jutott: balkáni pernye, megzápult falu, testvérgyilkosság. A háború után mindenki más lett. Nem kell a hívószavakat mondani: Srebrenica, Szarajevó…

A parasztudvaron libák, kutya, malac, szamár. Egy bolond tyúk a tükör előtt ugrál, mintha látná magát. Minden mozog. Vándorsólyom lebeg az égen, kígyó kúszik az avarban. Ember, állat együtt egy szürreálisan lerobbant világban. Vagy egy fel sem épült rendetlenben? Ahol minden befejezetlen, körvonalazatlan. Isten sem néz rá. Ebből a tyúkszaros mikrokozmoszból hiányzik a logika, nem jelenik meg „gyönyörű képességünk, a rend”.

A tejesember „azelőtt” zongoratanár volt vagy művész. Most hordja a tejet a fronton át szamárháton, egy esernyő alatt. Látványa is groteszk, tevékenységének naivitása pedig egyenesen szatirikus. („Felelj, innen vagy?”)

Aztán ismét ez az udvar: felégetett ház, lángszóróval felperzselt, lábuknál fogva felakasztott tetemek. Semmi sem mozog, csak a tűz ropog. Fekete ruhás katonák jöttek helikopterrel: idegenek. Nem idevalók. Lőnek, mint gép.

Hőseink, a szép asszony és a jó ember menekül. Nyomukban az idegenek. Egy halászkunyhóba bújnának, amikor megérkeznek ide is a fekete ruhás birodalmi lépegetők. A nő a víz alatt beleúszik a varsába: érezzük a légszomjat a nézőtéren.

És minden hiábavaló. A harc, a béke, a menekülés, az összetartozás, a beolvadás, a kiválás. A háborúk errefelé, a Balkánon nem szoktak véget érni. Legfeljebb az ellenségek cserélődnek… A fenyegetés örök és univerzális.

Kusturica világa még soha ilyen reménytelen, kiábrándult, keserű nem volt. A magyar címet még bátran süthették volna lassú tűzön. Jelen formájában ugyanis sületlen.

(Rendezte: Emir Kusturica.)