SZÚR és cellux

Pár lappal odébb a már erősen pocakos Puskás Öcsit látjuk kocogni a pályán, nyomában rádió- és fotóriporterekkel, majd Lujzát és Jenőt, amint egy régi SZÚR-on a Népstadion közönségét szórakoztatják.

Van a múlti dőnek egy speciális, ragozhatatlan esete: a régi fotó. A dolog azzal kezdődött, hogy áll a Népszabadság fotórovatánál egy elhíresült lemezszekrény. Huszonöt éve még naponta matattak benne, manapság azonban, a digitális fotózás beköszöntével már csak Rédei Ferenc, a fotórovat egykori vezetője nyitogatja az ajtaját, hogy böngésszen az újság fotósainak 1964 és 1990 között készült felvételei között. Tízezer tekercsnyi negatív – tessék beszorozni 36 filmkockával. A filmek digitalizálása jó ideje tart már a lapnál, nyolc éve pedig saját rovata is van az újságban az így előkerülő izgalmasabb felvételeknek: ezek szubjektív kommentárok, korképek kíséretében kerülnek az olvasók elé szerdánként az újság Képmentő rovatában.

Ebből az anyagból válogatott most a lap. Csaknem félszáz régi fotót és ugyanennyi személyes hangú, hozzájuk kötődő írást tartalmaz a Népszabadság a napokban megjelent, négykötetesre tervezett sorozatának első darabja, a Képszabadság. Múltidéző felvételek ezek, másoknak pedig fontos lábjegyzetek annak megértéséhez, mi volt a Kádár-korszakban a Merkur, a Javszer, mit jelentett, ha valaki leendő autótulajdonosként „színre várt”, és miért volt szokás nyugati utazások előtt bizonyos bankjegyeket a zokniba tenni vagy a gyerek fenekére celluxozni. Látjuk, hogyan integetett zászlójával az M7-es elején a Balaton felé induló autósoknak egy Osztapenko nevű szovjet parlamenter, hogy mi volt a VIT, az építőtábor vagy a Ki mit tud?, az új típusú keresztelő, a névadó ünnepség, a dolláros bolt, és mit kerestek a budapesti textilgyárak fonodáiban a gépek csattogására és a rumba ritmusára ringó csípőjű kubai lányok.

Berkó Pál