Sző, fon, nem takács - bérgyilkos
Szögezzük le rögvest az elején: alapvetően kommerciális művel állunk szemben, szóvel senki ne készüljön köldöknézésre és erkölcsi alapvetésekre, melyekre ráébredvén hasmánt vágja magát, hogy leborulhasson az alkotók zsenialitása előtt. A Wanted másfél óra látványos és mozgalmas akció jó adag humorral fűszerezve. És korántsem olyan borzalmas, mint amilyennek a bemutató alapján vártuk.
Mark Millar képregényeinek adaptációja a film és hogy rögvest megcáfoljam a bevezetőben leírtakat: az alapkérdés valójában a szabad akarat és az eleve elrendelés közötti feszültség. A felütés a Harcosok klubjára hajaz: teszetosza hősünk öltönyös rabszolgaként senyved egy nagy múltú pénzintézetnél. Élete üres, a monotóniától stresszes – a hétköznapi kilátástalanságot némi humorral oldják a készítők.
A főszereplő fejlődési sémája a Pókembert idézi, hiszen emberünk ott is, itt is természetfeletti képességek birtokába jut, ami homlokegyenest új irányt szab életének. Hozzátéve: Peter Parkert szimpatikusabbnak éreztem anno, mint a Wanted Wesley Gibsonját James McAvoy tolmácsolásában. Remekül előkészített és felépített jelenet egyébként Wesley Gibson szakítása régi életével, mikor egyetlen ütésben csúcsosodik ki a dühe.
A háttérben egy kevéssé eredeti, konspiratív szekta munkálkodik – erősen emlékeztet a Batman: Kezdődik orvgyilkos-testvériségére. A különbség csupán annyi, hogy a schlagfertig fejvadászok itt nem a ninja tradíció letéteményesei, hanem egy középkori, morva takácscéh örököseinek vallják magukat. Mindenképpen újszerű.
Eleinte kissé ódzkodtam Morgan Freemantől, hogyan adja majd a hidegvérű gazfickót, de végeredményben az avíttas Mauser egészen jól áll neki. A húzóneveken kívül olyan karakterszínészek népesítik a történetet, mint Terence Stamp vagy Marc Warren, akikre egyébként megérné odafigyelni. Sajnos kevés lehetőséget kapnak a kibontakozásra, ami kár mert véleményem szerint Warren például (akit a hazai nézők többek között a Hustle című BBC szériából ismerhetnek) többre is érdemes annál, minthogy a koponyáján átdöfött pisztolycsőre föltűzve golyófogóként funkcionáljon.
A történetben akadnak csavarok is, de a megoldások összességében a klasszikus reklámra emlékeztetnek, melyben az „És a forgatókönyv?” kérdésre a „Még nincs, de péntekre összeütünk egyet” magabiztos válasza hallható.
De hogy ne csak a gyöngére sikerült megoldásokat asztagoljam: kézenfekvő a csokornyi antik vonatkozás, hiszen a Testvériség az elkészült vég szövetekből olvassa ki az elpusztítandó áldozatok nevét. A kiképzett és felkent gyilkosok közül némelyek sérelmezik az eljárás fölöttébb esetleges mivoltát, hiszen a szent szövőszék amolyan végső mozgatóként, legfelsőbb forrásként szolgál. Kenyértörésre is sor kerül. A konfliktus, a Párkák és Arakhné tehát adottak, hogy veretes misztikummal tegyék titokzatossá az öncélú öldöklést.
Igen, öncélú, mert az én ízlésemnek sajnos sok volt a fölös mészárlás; a kevesebb több elvét alkalmazhatták volna az elhullottak számarányára. Ha az ember ezen túlteszi magát, egész szórakoztató másfél órának néz elébe. Az akciójelenetek a Mátrixot idézik, amiből egyenesen következik, hogy a fizikával és a realitással köszönőviszonyban sincsenek, ám még a legutolsó pisztolypárbaj is rendkívül vagány és látványos. És akadt jelenet, amire azt kell mondjam: le a kalappal. Angelina Jolie egy löszbarna fényezésű, leharcolt, ezerkettes ladával, kezében gravírozott pisztollyal üldöz egy IC szerelvényt: ez mindenképpen maradandó látvány, ha másért nem is, ezért megéri beülni a vetítésre. Kissé szürreális, de megvan a maga bukéja.
Összességében egy tisztességes iparosmunkát tekinthetünk meg a belépőjegy áráért cserébe.
