Színházi ösvények
A Kossuth-díjas színművész nemrég a Táncsics Alapítvány életműdíját kapta. A nyolcvanhét éves baloldali alkotó korábban három színházat is vezetett, ám direktori pozícióiban sem tartotta magát többre másoknál. Azt pedig már a pártállami időkben sem szerette, ha a politika belekotnyeleskedik a művészetbe. A rendszerváltás után utat talált a buddhizmushoz, az egyház főiskolájára is beiratkozott. Világlátásban az ott tanultak is segítik, miközben maradt, aki volt. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
- Édesapja árvaházban tanulta a szíjgyártást, majd bőrdíszműves lett. Aztán katona korában, a múlt század húszas éveiben, renitens honvédként ismerte meg édesanyját, a szép szőke parasztlányt, aki a fogdával szemközti jegyzőképző étkezdéjében osztotta az ételt. A képlet magában rejti az ön baloldaliságának a gyökereit?
– Eszmélésem első pillanatától foglalkoztatott a nyomor minden szintje, formája. Anyai nagyanyám révén megtapasztalhattam az óriás földbirtokok tömegszállásainak hétköznapjait. Nemcsak az éhség, a szegénység, a kilátástalanság volt elkeserítő, hanem a rezignált beletörődés is. Ahogy az emberek elfogadták a sorsukat. Gyermekkoromnak volt különben istenes korszaka is: adventista osztálytársam miatt engem is elkapott a Jézus-imádat. Az különleges megnyugvást hozott, csak aztán jött az ébredés.
– A világháború kapcsán említette egyszer: sok borzalmát tudná idézni, de mások érzékenysége miatt inkább kerüli a témát a nyilvánosság előtt. A békét miként élte meg húszévesen, 1945-ben?
– A háború utáni eufóriában elhittem, hogy együttérzésem az elesettek iránt végre cselekvésbe fordulhat. Kétségem sem volt: eljött a nagy kísérlet időszaka, amikor megélhetik az örömöt azok is, akiknek addig csak keserűség vagy lemondás jutott.
– Ez ügyben mikor ébredt?
– Apám mondta egyszer: baj van, az emberek félnek a kommunistáktól. Ez elgondolkodtatott. Ahogy szociáldemokrata barátaim történetei is. Ám próbáltam védekezni, elhinni, hogy valójában az ellenséges propaganda hatására beszélnek furcsákat körülöttem. Aztán az 1956-os események nemcsak kijózanítottak, össze is roppantottak. Depressziós lettem, orvoshoz jártam.
– Akkor hagyta ott a szolnoki színházat, ahova 1950-ben, huszonkilenc éves korában nevezték ki direktornak. Szót értene ma azzal a fiatalemberrel?
– Nem titok: új kádereket kerestek a Major Tamás nevével fémjelzett színház-államosítási elképzelésekhez. Az volt a meggyőződésem, hogy ezek a koncepciók a közakaratot tükrözik. Miközben egy percig sem gondoltam, hogy az alám került direktori széktől több leszek. Következésképpen: szakmai, színházvezetői kérdésekben biztosan nem lenne vitám egykori önmagammal.
– Később Kazimir Károllyal vezették közösen a Tháliát. Majd az ön igazgatása idején lett Radnóti Színpad az Irodalmi Színpadból. Ami viszont a kezdeteket illeti: a színi legendárium szerint pályakezdő direktorként még horthysta tanácsadó is segítette rátalálni a járhatóbb ösvényekre.
– Eleinte rengeteg vitám volt a helyi pártfunkcionáriusokkal: folyton bele akartak szólni a művészi munkába. Aztán leszerződtettem a teátrumhoz a komáromi színház egykori direktorát, Bánky Róbertet, aki elmagyarázta: „Fiacskám, a politikai okoskodóknak azt kell mondani, minden úgy lesz, ahogy akarják, várod rendszeres észrevételeiket. Mire úgy eltűnnek majd, mint a pinty.” Bánkynak igaza lett. Vitézi rangú, hetven körüli, még akkor is fess férfiember volt. Imádta Horthyt, és ezt két Unicum után – elfelejtve, merre, hány óra – nem is titkolta. Rajtam kívül senki nem merte szerződtetni, amikor lekerült a tiltólistáról. Én mindjárt hívtam: a színpadon kiváló karakter volt, s józanon nem csupa butaságot beszélt.
– Hogyan talált hangot ifjú igazgatóként idősebb színészekkel?
– Benne kell lenni a bolyban. Igazgatóként is osztottam magamra pár mondatos szerepeket, hogy a társulat érezze: egy vagyok közülük.
– Manapság kérnek öntől szakmai vagy egyéb tanácsot?
– Nem. Bizonyára azért, mert köztudottan nem értek egyet a jelenkori színház egyes szakmai történéseivel. Sokat járok előadásokra, de az én ízlésem a modern színházat csak egy bizonyos szintig tudja elfogadni.
– Mely szint után fordul el tőle?
– Modern színház akkor lesz, amikor megszületik a modern dráma. Enélkül csupán annyi történik, hogy a rendezők megpróbálják modernizálni a klasszikusokat – felhasználva a technika összes lehetőségét. Önmagában persze ez nem volna baj, ám megesik: a színész is a rendezői víziók színpadra vetítésének puszta eszközévé válik. Mozgó világítási felület lesz belőle, ahogy egy operatőr barátom fogalmazta egyszer. Hozzáteszem: azért még akadnak számomra is kedvelt társulatok.
– Például a nevében is színházzá lett Radnóti?
– Örülök, hogy utódom, Bálint András az ízlésemmel is harmonizáló művészszínházat csinált belőle.
– Önként ment nyugdíjba öt évvel a rendszerváltás előtt. Az újabb korszakváltást miként fogadta?
– Nem rázott meg. Sosem voltam forradalmár elkötelezettségű balos, inkább reformer. Mára pedig a buddhista életszemlélet is fogódzókat ad az élet történéseit illetően.
– Balos buddhista?
– Az elesettség, a kiszolgáltatottság máig megérint.
– Valljuk be, azért egyik-másik korábbi eszmetársa rendesen színt váltott az idők változásával.
– Már korábban is volt példa ilyesmire. A világháború után kiderült, hogy azt szinte mindenki antifasiszta partizánként harcolta végig. Csak az nem volt világos, hogy akkor mégis kikből állt össze a nyilaspárt.
– A jelenkor közéleti történéseit is iróniával fogadja?
– Próbálom távol tartani magam a hírektől. Kizárólag irodalmi hetilap műkritikai rovatát olvasom. De még így is hallok ezt-azt: öltözői hírforrásból, büfébeszélgetésekből. És az emberi ostobaság különböző megnyilvánulásai felingerelnek. Feleslegesen, mert ma már úgy látom: az emberiség alapjában menthetetlen. Létezését képtelen az értelem magasabb szintjére emelni. Nem véletlenül hivatkoznak olykor a buddhisták a pesszimizmus filozófusára, Schopenhauerre, aki az életet rossz tréfának tartotta.
– Kortársai közül kikkel tudja átbeszélni a dolgot?
– Különös élmény, amikor belenézek egy-egy régi filmbe, s azt látom: a játszók közül már csak én vagyok életben. Végletesen kényelmetlen érzés. De még ezen is túl lehet lépni, például úgy, hogy sokat dolgozom. Karácsonyra is vállaltam versmondást az Erzsébetvárosi Közösségi Házban, a Spinozában pedig egy előadóestről tárgyalok, amely Búcsú a pódiumtól címmel fut majd. Társulati produkcióban is jelen vagyok: nagyon szeretem játszani a Pesti Színházban a Spiró-darab, a Príma környék Öreg szerepét.
– Aki az Édes Otthon nevű nyugdíjasházban játszódó történet kulcsfigurája.
– A darab valódi főhősei az idősek hozzátartozói. Az otthon lakói közül csak az Öreg bukkan fel a második felvonásban. Elmondja: semmi nem igaz a sok szépből és jóból, amit a kívülállók képzelnek az otthon életéről. Ám hiába az igazság, senki nem akarja meghallani. Jobban érzik magukat az önbecsapás állapotában.
