Színházi csodák
Én is reméltem, hogy megint mehetek, már az első alkalommal ott voltam, és azóta lelkesen újra és újra mentem. Magas a nívó, megható a vendégszeretet. Vezető színészek mentek ki a vonat- és buszpályaudvarra, repülőtérre a frissen érkezőkért. Tényleg vendégként fogadtak bennünket. Később is mindig így volt ez. Tompa Gábor, a teátrum direktora, főrendezője – aki ebben a minőségében harminc éve áll a vártán – jó fesztiváligazgatónak bizonyult. Virtuózan működik a színház előterében is. Kevesen tudnak szinte egyszerre annyi emberhez odamenni, mint ő, üdvözölni azt, aki megérkezett, úgyhogy amikor odajön hozzám, csaknem mindig azt érzem, hogy éppen engem várt. Pedig dehogy, könnyed természetességgel sasszézik tovább, hogy mással is ugyanezt éreztesse. Mindezt akár öt nyelven, perfektül képes produkálni. Előadások után, vagy éppen a szállodában, ahol a vendégek zömét elszállásolják, és ahová ő is jár úszni, remekül lehet hosszabban is dumálni vele.
Velencei kalmárŐ hozta fel a színházat nemzetközi színvonalra, amivel később megágyazott egy ilyen rangos fesztiválnak is. Félig-meddig a semmiből építkezett, másrészt nagyon is volt mire alapoznia. Részint azért, mert a kolozsvári a legrégebbi magyar teátrum, 1792-ben alakult a társulat. 1906-ban költözött Fellner és Helmer – ők tervezték például a Vígszínházat is – gyönyörűséges épületébe. Ebből aztán a trianoni békeszerződés következményeként el kellett költözniük. Utoljára a Hamletet adták ott. A cenzúra – a benne lévő nyilvánvaló gyúanyag miatt – kihúzta a nagymonológot, csak annyit lehetett belőle elmondani, hogy „lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés...” A közönség tüntetően hosszan tapsolt, nem akarta elhagyni a színházat, ahogy a színészek sem, végül a rendőrség paterolta ki őket. A Hunyadi térről a sétatéri teátrumba tették át a székhelyüket, amit Janovics Jenő tervezett, aki nem mellesleg megalapította az első magyar filmstúdiót. Ez a színház nem nevezhető lenyűgözőnek, poroszosan puritán. Szép gesztus, hogy egy-két fesztiválprodukciót mindig megnézhetünk Fellner és Helmer patinás gyönyörűségében is.
Elképesztő viszont, hogy ki mindenki játszott, rendezett a Sétatéren, sosem győzök betelni a falakra kitett fényképeik mustrálásával. Ez Tompa egyik nagyszerű öröksége. Ehhez még a szüleitől is impozáns jussot kapott. Édesapja Tompa Miklós rendező, az egyik alapítója, hosszú ideig direktora a marosvásárhelyi teátrumnak, tanított a Színművészeti Akadémián, melynek a rektora is volt. Többször találkozhattam vele, először a marosvásárhelyi színház ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett eseménysorozaton. Interjút is készíthettem. Némiképp ellentmondásos személyiség volt, jó kapcsolatokat ápolt a hatalommal, rendszeresen járt Bukarestbe a minisztériumba, de állítólag addig soha nem tudták kidobni, míg el nem intézett a színháznak valamit.
Nekem azt mondogatta, hogy ő nyugodtan alhat, mert a saját fia személyében kitermelte a maga ellenzékét.
Gábor édesanyja, Mende Gaby, a jeles színésznő, túl van már a kilencvenedik életévén. Mit mondjak, ez kezdőlöketnek nem kevés. Másrészt amikor Tompa átvette a színházat, az meglehetősen kivéreztetett állapotban volt. A középkorú színészek és a potenciális magyar közönség tekintélyes része elhagyta az országot. Ceausescu diktatúrája miatt sokan menekültek. Miután 1989 végén kivégzik, és könnyebben át lehet lépni a határokat, ugyancsak rengetegen lelépnek. 1990-ben Tompa már igazgató. 1992-ben, a színház kétszáz éves évfordulójára, a totálisan elszegényedett városban már impozáns fesztivált szervez, amely nyugodtan tekinthető az Interferenciák elődjének. Az állapotokra jellemző volt, hogy az elegáns szállodában, ahol laktam, körülbelül 12 fokra fűtötték fel a helyiséget. Úgy tudtam valamivel melegebbet csinálni, hogy mivel a fürdőszobában viszont volt meleg víz, naphosszat folyatva begőzöltem a szobát. Decemberi csontfagyasztó hidegben a vonaton Kolozsvártól egészen a magyar határig egyáltalán nem volt fűtés, amikor beesteledett, rá kellett jöjjünk, hogy világítás sincs. Hát ugye Kelet-Európa diszkrét, abszurd bája. De közben már ezen a fesztiválon is akadtak olyan produkciók, amelyek akár Európa színházi élvonalába sorolhatók.
Az első Interferenciák fesztivál pedig szinte mámoros volt. Akkor még nálunk szégyenszemre nem volt rendszeres nemzetközi színházi fesztivál. Öröm volt, hogy egy magyar színház – igaz, a határainkon túl – ilyen színvonalas és nagyszabású rendezvénnyel rukkol elő. Jó volt látni, hogy a nem is olyan rég reménytelenül lepukkant város kezd magához térni. Mára nagyon is élhető, egyetemekkel, soknyelvűséggel, kulturális intézményekkel, klassz vendéglőkkel, kávéházakkal teli hellyé vált, amelynek egyik központja a magyar színház. Ha nincs fesztivál, akkor is románul feliratozza minden előadását, mivel a nívónak köszönhetően sok román is jár oda.
Nekidurálom magam, hogy jobb híján a virtuális fesztivált nézzem.
Nemigen tudok számítógépen, tévében színházat nézni, aminek épp az a lényege, hogy az előadókkal egy légtérben vagyunk.
Jó előadás esetében „összelélegzünk”, ami az undok koronavírus miatt most igencsak tilos. Ráadásul, bármennyire is remekül csinálják, a felvételen törvényszerűen temérdek minden elvész. Az operatőr választja ki, nem pedig mi, hogy az előadás mely részletére fókuszáljunk, ha viszont totált ad, nem látjuk a mimikát, a kisebb gesztusokat, gyakran pöttömnyi „bolhákat” kell szemlélni a messzeségben. Tudom, hogy most kiemelten fontosak ezek a közvetítések, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem feltétlenül az én műfajom. Inkább információs értéke van számomra, konstatálom, hogy egy-egy előadás körülbelül milyen lehet, de olyan elementáris élményt ritkán jelent, mintha a nézőtéren ülnék.
Leonce és LénaSok produkcióba belenézek, mint a tévén, szörfözöm. Körülbelül sejtem, mi az, ami magával ragadna, ha nem virtuális formában követném. Az fog meg igazán, amit korábban már láttam, és felidézi az élményt. Ezúttal ugyanis egykori nagy előadások felvételei is újra előkerülnek. Bambulom egy ideig a Lev Dogyin által rendezett Platonovot, a szentpétervári Maly Drama Theatre előadását, amely olyan, mint a lüktető élet. A színpad valamennyi szegletében – amelynek egy részét vízzel árasztották el – történik valami. Na ez az, ami nem látszik a felvételen. Az viszont remekül hallatszik, hogy a színészek maguk zenélnek, kortárs, gyakran disszonáns hangok tobzódnak, ezzel is megmutatva azt a reménytelen boldogtalanságot, amely Csehov darabjából árad. Még a töméntelen víz – amelyben több szereplő alaposan megmártózik – sem nagyon segíti a megtisztulást. Tompa két olyan előadásába is belenézek, amelyet Kolozsváron már láttam. A velencei kalmárt két esztendeje éppen a fesztiválon mutatták be. Dermesztően sistergett benne a gyűlölet. A Leonce és Léna korábbi produkció, elemelt játékmódú, költőien, festőien stilizált. De nézek még mókásan játékos vígoperát, nyomasztó Éjjeli menedékhelyet, szépséges, mégis kemény Téli regét. És belenézek Ibsen Rosmersholm című darabjának Andriy Zholdak által rendezett kolozsvári előadásába, amely az utóbbi időkben egyike volt azoknak, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám. 2018-ban, a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a legjobb előadás, a legjobb női főszereplő, valamint a legjobb díszlet díját. Tanúsíthatom – történetesen én voltam a zsűrielnök –, hogy ezen a díjesőn lényegében nem volt vita. Sőt, más díjak lehetősége is felvetődött a döbbenetes hatású produkcióval kapcsolatban, amelyben a szereplők a lélek legmélyére hatolnak.
Maradandó élmény, ha ebből bármi felidéződik, már jó. Ilyen „felidéző” fesztivál volt számomra idén az Interferenciák. Másoknak biztosan mást jelentett. De fontos, hogy most is láthattunk színházi csodákat, ha csak virtuálisan is.
(Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál)
