Színek és érvek
Nagyon kell vigyázni ezekkel a művészekkel. Az ember a legnagyobb nehézségek árán rendszerezi, jellemzi, osztályozza művészetüket, felrajzol bizonyos fejlődési ívet, összefüggéseket vesz észre, és ötleteket ad a jövőre nézve, szóval teszi a dolgát, erre mi történik? Persze olyasmi, amire egyáltalán nem számítottunk.
Itt van például a Fürjesi Csaba. (Egészen pontosan nem itt, hanem az Újlipótvárosi Klubgalériában, iramodásnyira a körúttól.)
Nemrégiben írt róla Jolsvai kolléga ezeken a hasábokon himnikus sorokat: azt írta, nincs még egy festő, aki ilyen gazdagon, ne mondjuk, színesen tudna beszélni a szürkék nyelvén. Egész kis elméletet épített föl erre a megfigyelésére a kolléga úr, erre most mit kapunk a lipótvárosiak kedvelt kéthelyiséges szuterénjében? Színorgiákat kapunk, egészen különleges színkavalkádot, sivatagsárgát és oáziszöldet meg gazdag, délies kékeket, hogy mást ne mondjunk. (De ha már, mondunk mást is, barnát, pirosat.)
Magyarázat persze van, ha mentség nincs is: ezek a képek a kettőezer-nyolcas fayoumi út emlékére születtek (a tizennyolc kép között van néhány nagyméretű mű, aztán vázlatok, melléktermékek – a látogató végigkövetheti az alkotás folyamatát: a helyszíni grafikák, vázlatok az itthoni műteremben nőttek aztán egész falas vásznakká). Tematikus emlékkiállításról van szó tehát (tisztelgés Egyiptom előtt, nem véletlen, hogy a megnyitón megjelent az arab ország nagykövete is), ha úgy tetszik, az életmű egy korábbi állomásáról, ahol a színek még jelentősebb szerepet játszottak.
Habár Fürjesinél (a tehetségen kívül) semmit sem lehet biztosra venni. Azt sem, merre megy tovább.
Mindegy, csak menjen.
