Szilveszter Karádyval
Ez réges-régi, ’45-ös história, amikor foltozott kabátok és háztetők alatt várta szilveszterét az ostromot túlélt nemzedék. Az Abonyi kávéház esztrádműsorában Karády Katalin is fellépett. Jelenését keserédesnek látta BOKOR LÁSZLÓ, aki az éjszakára borfiúnak szerződött oda.
Két sarokbérház állta a vártát a hétker és Zugló határán a régi Aréna (most Dózsa György) út és az Abonyi utca találkozásánál. A kósza szél olykor hagymaszaggal jelezte a Garay-piac közelségét, májusonként viszont akácillatot küldött a Városliget. A már többször megénekelt „latabáros” házzal szemközt állt a 19-es szomszédvár. Teljes földszintjét kockás abroszokkal terítették be az asztalsorok. A törzsközönség gonoszul csak Kispiszkosnak nevezte a műintézetet, amelyben cigánybanda húrján pengett a ragtime, az utcából ügyesen kikanyarított kerthelyiségben szél járt, és egy lúdtalpas öreg pincér. Odabent pára ülte a levegőt, amelybe egy kávégép is besegített. Ha arra járt volna Settembrini doktor, alighanem bezáratja a kávéházat, amelyet pedig a személyzet minden tavasszal kiszellőztetett.
Szilveszterre vacsorával egybekötött színes programot hirdettek, kétszázezer pengős beugróval. A csúcsforgalom reményében mindhárom alkalmazott egész családja pincérnek öltözött, és Feri úr, az üzletvezető még hat srácot is szerződtetett a tizenéves, bambizó törzsvendégek közül. Így lettem magam is pikoló egy éjszakára. Fehér ing, sötét pantalló volt az előírás, fizetség helyett pedig csak egy személyzeti vacsora és a borravaló lett beígérve.
Jómagam azért vállaltam az egészet, hogy közelről láthassam Karády Katalint, aki férfias külleméből valami gyors varázslattal volt képes idollá, női szépségideállá változni. Úgy tűnt, leginkább a serdülő korosztály fantáziavilágára játszott rá. Akkortájt a legnagyobb képzeletbeli udvartartása neki volt, mert minden valamirevaló gimnazista belé volt szerelmes, és irigység tárgya volt a fiatal, snájdig tábornok-lovag is, aki esténként a Kaás Ivor (ma Nyáry Pál) utcai ház kapuján becsörtetett.
Édes, régi nóta
Tizenegy órára volt érkezte jelezve, tíz perccel korábban be is lihegett. Taxisofőr tartott ernyőt fölé, és hozta sminktáskáját. Amíg az üzletvezetői irodában a művésznő az arcát púderozta, zongorakísérője szórakoztatta a nagyérdeműt, és nem tudni, miért, de a „Jó éjt, drága kis hadnagyom...” kezdőakkordjait is belejátszotta egyvelegébe. Karády tudta, hogy a kívánsághangversenyek és rádiós dalestek ez obligát száma immár tilalmas, el is határozta rögvest az emlékezetek kóbor áramköreinek hatástalanítását.
Amikor kilépett az egyetlen hatalmas damasztabroszból applikált függöny mögül, külön is meghajolt a sarokasztalnál ülő szovjet tisztek felé, akik a szomszéd hadikórházból ruccantak át egy kis lazításra. Ők kezdtek egyébként ritmusra tapsolni is, amikor a Katyusa-dal magyar változata felcsendült. Halkan, mély érzésekkel búgott Karády hangja: „Rózsakertben harmonika játszik, / és egy édes, régi nóta száll. / Sok-sok álom most valósággá válik, / szép Katyusa egy fiút hazavár...”
Háromszor kellett megismételnie, küldték a konyakokat, de ő csak egybe kortyolt bele, miután feléjük emelte a poharat. Ezután kezdett rá a „Holdvilágos éjszakán”-ra, jött még a „Mindig az a perc...”, a „Hamvadó cigarettavég”. Végül a „Szeressük egymást, gyerekek” fináléjátékára végigsétált az asztalok között, és igyekezett rámosolyogni az egész vendégseregre, amely felállva, tapsolva búcsúztatta. Akit elért, vissza is simogatta, egy idős házaspárnak ölelés is járt. (Később derült ki, hogy a Zollner famíliát ’44-ben ő rejtegette, míg csak el nem jött érte a Gestapo.) A taxiig a pikolók hatos fogata állt sorfalat, úgyhogy mindnyájan kezet is csókolhattunk neki.
A kávéház után a Stefánia úti Parkklub várta őt, ahol a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol–amerikai szekciója tartotta zártkörű estjét. Itt a „J’attendrai”-vel indított, de a „Lili Marleen”-re még a katonai misszióvezető Kovách alezredes rábeszélésére is csak ingatta a fejét. Utoljára egy Wehrmacht-kórustól hallotta, arról pedig mit sem tudott, hogy a dalt Marlene Dietrich már domesztikálta. Csöndben emlékeztetett rá, hogy vőlegénye, Újszászy tábornok a nyilas éra óta folyamatos lakója az Andrássy út 60.-nak, nem akarja gondjait szaporítani. Ám szerencsére a bigband tust húzott, eljött az éjfél, mindenki rázendített a Gyertyafény-keringőre. Két tiszt még őt is kézen fogta, és behúzta a spontán tánckörbe.
Az ezredes
A különféle nehézségeket már 1946 első órái hozták. A taxi lerobbant, Karády pedig váltakozva imádkozott és szitkozódott. Visszamenni az „amikhoz” – ennek még a gondolatától is ódzkodott, miután egy tisztes és nyilván konvertált fellépti díjat csempésztek a zsebébe. Mivel azonban lábai már kezdtek lilára fagyni, vett egy nagy levegőt, és visszaindult a hóesésben az öt sarokra lévő Abonyi kávéház felé.
Időközben még annyi történt, hogy a klubhoz kirendelt rendőr – botrányt szimatolva – bement a portára telefonálni. Ennek lehetett következménye, hogy feleúton autó fékezett Karády mellett. „Atyavilág, hát itt van személyesen a nagy művésznő... tessék gyorsan beülni ide mellém, és nem megijedni a fegyverektől. Ez nem banditajármű, kezicsókolom, hanem rendőrségi. Nemcsak nagy tisztelőjeként, de személyesen a kerületi kapitányként is állok rendelkezésére” – mondta Toller ezredes.
A kávéházban már egymásra rakták az asztalokat, és ment a nagy, konfettis össztánckórus, a „Sej-haj, Rozi”. Amikor a gyorsfagyasztónak, füstölőnek és ködkamrának egyaránt beillő terem ajtaja kinyílt, harsány taps fogadta a művésznő visszatértét. Csak kísérője, a géppisztolyos, bőrkabátos férfi láttán kapták fel a fejüket: miféle gengszternek eshetett áldozatául? De aztán megtörtént a kimagyarázkodás, a művésznőnek pedig – most már elmondható – egy meleg vízzel teli óriás fazekat bocsátottak rendelkezésére lábfürdő gyanánt.
A közönség áldotta a motorhibát, amely visszahozta kedvencét a már lejátszott hakni színhelyére, és addig tapsolt, amíg Karády újra kézbe nem vette a mikrofont. Ülve énekelt, lábát egy tonettszék alá húzva. Az extra ráadást egy karácsonyi dallal kezdte, amelynek finom dallama aztán beleúszott az akkortájt még csaknem ismeretlen „Jingle Bells”-be. A közönség végül már azt is vele dúdolta, kijárt érte a nagy ováció, no meg a közösen fogyasztott korhelyleves, amelyet a főúr maga szervírozott.
Ami hátravolt még: néhány óra, amíg megvirrad 1946 első reggelének, meg hát és a gond, hogy addig is hol pihenhetné ki magát Karády Katalin. A budai lakás megközelítése szóba se kerülhetett, Pesten pedig, ha működött is szálloda ezen a háború utáni első szilveszteréjszakán, nyilván telt házas volt. Egy főrendőri segédlet pedig ilyenkor legfeljebb egy toloncházi cellaajtót tud kinyittatni.
A legendárium szerint a Stefánia és Thököly út sarkán álltak meg tanakodni. Zugló főrendőre sorra mutogatta a közkedvelt vendég befogadására ilyenkor biztosan megnyíló kapukat. „Az a ház ott a szocdemeké – mutatott a 70-es számúra –, vele szemben a kisgazdák tanyáznak, amott a kompárt, és ott, a negyedik saroknál, az pedig kérem Slachta Margit rendháza.” Karády mosolyogni próbált, és azt kérte, az utóbbi kapujához kísérje oda. Fél perc sem telt bele, két novícia fogta közre a művésznőt, és vitte be a vastag falú klastromirodába. De persze az éjszakai trombitálás oda is behallatszott.
