Szilágyi János interjúja Törőcsik Marival: „Játszani, mint egy kisgyerek”
A Nemzet Színészére emlékezünk. Az interjú eredetileg az Elle magazinban jelent meg.
Töröcsik Mari azok közé tartozott, akik életükben több ezer interjút adtak. És az ilyen művészektől kérni plusz egyet, hát az bizony kínos. Két okból is. Az egyik a kérdezett, aki joggal ódzkodik az efféle szereplésektől, mert arra gondol, hogy már mindent elmondott magáról, a családjáról, a pályafutásáról, mi a fenének nyilatkozzon ismét arról, hogy szereti-e a paprikás csirkét. A másik a kérdező, aki mindezzel tisztában van, ezért azon görcsöl, hogy képes-e szóba hozni olyan témát, aminek a másik talán még örülni is fog. Ilyenkor az újságíró számára nincs más kiút, mint vállalni, hogy nem különleges, nyakatekert kérdésekkel fogja bombázni az ismert művészt, hanem mindkettőjük megelégedésére megpróbál egy órán keresztül kellemesen elbeszélgetni vele, mint két utas a vonat fülkéjében. Ez is így történt.
Szilágyi János: Mi régen ismerjük egymást, nem is tudom mióta tegeződünk már. Számomra ez természetes, annál is inkább, mert én másokkal is hamar átváltok erre a megszólítási módra. És te?
Töröcsik Mari: Ellenkezőleg. Én magázós vagyok. Nekem például nagyon tetszene, ha az iskolában a gyerekeket magáznák a tanárok. Kérem, üljenek le, vagy: Legyen szíves, fáradjon ki a táblához! – így szólnának a diákokhoz már az általános iskolában is. Bár lehet, hogy azok furcsának találnák ezt, talán mosolyognának is rajta, mert manapság mindenki, mindenkit tegez. Pedig a kicsit távolságtartóbb megszólításban van valami méltóság, tisztelet a másik iránt. Ki nem állhatom a nénizést, meg a bácsizást sem. Erről mindig az jut eszembe, hogy Makai Margitot – az akkor 92 éves színésznőt – egy televíziós műsorban a riporter Margit nénizte. Én szégyelltem magam helyette, mert ha már nem azt mondja neki, hogy művésznő, szólítsa úgy, hogy Margitka, mint tették ezt mások. Bár van egy társaság, amelynek tagjai mindig is Mari néninek hívnak, mégsem rosszallok ezért.
SZJ: Kik ők?
TM: A 37 éves lányom gyerekkori osztálytársai, akiket én máig is a legtermészetesebben letegezek, amiért cserébe el kell fogadnom, hogy ők meg néninek tartanak évtizedek óta.
SZJ: Tudod, én mit nem lennék képes elfogadni? Azt, ami a te életedet végigkísérte: a várakozást. Egy színész a forgatási szünetekben, a színházi próbák alatt, de még az előadás közben is vár a jelenetére, és közben nem tehet mást, mint ácsorog vagy ücsörög. Ezeket a holtidőket te hogyan viseled?
TM: Borzasztó nehezen. Most pedig, hogy megöregedtem, már-már elviselhetetlen számomra ez a szakmai átok, az örökös várakozás.
SZJ: És ilyenkor mivel, hogyan ütöd el az időt?
TM: Régebben – mondjuk egy filmforgatáskor, amikor egy új jelenetre álltak át – nagy gondot okozott, hogy amikor ismét a kamera elé hívnak, én ugyanolyan idegállapotba legyek, mint az előző jelenetnél. Nekem az nem ment, hogy a szünetben olvasgatok, majd amikor ismét felvételre szólítanak, lecsapom a könyvet, és azonnal képes vagyok olyan feszült és koncentrált állapotba kerülni, mint az előző felvételnél. Ezért mindenféléket kitaláltam, hogy fel legyek dobva. Emlékszem, az Édes Anna forgatásakor ilyenkor elmentem a hangosztályra és kértem a fiúkat, tegyenek fel valami gyors számot. Én meg táncolni kezdtem, mint egy őrült, dobáltam kezem-lábam, nagyokat sikoltoztam, mindezt azért, hogy le ne eresszek. Ma már nem csinálok ilyesmiket, mert megtanultam, hogy amikor kell, ismét olyan lelkiállapotban legyek, ami szükséges a valódi jelenlétre. De óvintézkedéseket azért teszek, mert amikor várakozni kell, például soha nem olvasok komolyabb könyveket, csak valami könnyű lektűrt vagy krimit, és nem hallgatok olyan zenéket sem, amelyek csak úgy élvezhetőek igazán, ha az ember nagyon odafigyel. Magyarán: nem akarok kiesni a film vagy a színdarab hangulatából.
SZJ: Ezt értsem úgy, hogy ezen „elővigyázatossági intézkedések” után te úgy lépsz be színpadra, mint más ember a nappalijába?
TM: Én egy küszöböt is nehezen lépek át, ezért kizárt, hogy én csak úgy, hipp-hopp, belibbenjek a színpadra. Az az egy lépés, a belépés az úgynevezett világot jelentő deszkákra, mindig is görcsösen ment. És még olyasmikkel is megnehezítem a dolgomat, hogy a jelmezcipőt mindig a jobb lábamra kell felvennem először, csak azon az ajtón megyek be az adott jelenetbe, amelyiken az első próbán is beléptem. Én hiszek Istenben, de a szó köznapi értelmében nem vagyok vallásos, ennek ellenére mindig keresztet vetek, igaz, csak egyszer, a darab elején.
SZJ: Az érzéseidet, a gondjaidat, a bajaidat megtartod magadnak, vagy könnyen kitálalod másoknak?
TM: Hosszú évek óta arra vagyok idomítva, hogy történjék bármi is, nekem este játszanom kell. Ha előző nap meghalt az apám, a fájdalmamat akkor sem rakhatom rá a kollégáimra. Volt egy színésznő, egy nagy színésznő, aki örökösen zaklatta a többieket a saját nyűgeivel. Ha rossz kedve volt, képes volt az egész próbát tönkretenni: mindenbe és mindenkibe belekötött, hiszterizált, kellemetlenkedett. Egyszer azt mondtam neki: „Idefigyelj! Te sokkal jobb színész vagy annál, minthogy ilyesmiket megengedj magadnak”. Mondanom sem kell, hogy megsértődött és sírva kirohant. Másnap kapott tőlem egy szál rózsát, hogy megértse, nem sértegetni akartam. Ha nem fogadta volna el, többet nem álltam volna vele szóba. De elfogadta, átölelt és azt mondta: gondolkodtam a dolgon, neked volt igazad, ezentúl igyekszem jobban fegyelmezni magam.
SZJ: Te képes vagy megállapítani, hogy egy darabban, de akár csak egy jelenetben valami egészen kiemelkedőt nyújtottál, vagy ezt csak egy külső szemlélő képes érzékelni?
TM: Én pontosan tudom, mikor vagyok egy ilyen angyali pillanat átélője. Csakhogy ez nagyon-nagyon ritka ajándék. Egész pályafutásom alatt, ha ötször-hatszor adatott meg ez a különleges élmény.
SZJ: Ugratsz? Az ország ezer díjjal elismert kiváló színésznője a két kezén meg tudja számolni, mikor is volt igazán jó egy darabban?
TM: Jó sokszor voltam, de amiről beszélünk, az más, az egy csoda. És ha valakivel csak ennyi csoda esett meg, az igazán elégedett lehet, nem? Hogy jobban értsd… Mindig úgy kéne játszani, ahogy egy kisgyerek az ő megszokott zugában, az őt körülvevő világról elfeledkezve, elmélyülten foglalatoskodik valamivel. Ilyen állapotba kerülni csak elvétve adatik meg egy színésznek. Van, akinek soha.
SZJ: Meg az sem, hogy valaki a halál torkából olyan állapotban kerüljön ki, mint te, aki másfél évvel ezelőtt napokig kómában voltál, de minden maradandó károsodás nélkül visszajöttél az életbe. Testileg már csak az emlékeztet erre, hogy a jobb kézfejed, az ujjaid nehezen mozognak. Azóta te más vagy a magad számára?
TM: Azt hiszem, remek géneket örököltem a szüleimtől, mert rögtön napirendre tudok térni a legrémesebb dolgok felett is. Ezen is túl vagyok, de – talán amiatt, hogy amikor magamhoz tértem, ezt követően két éjszaka azt hittem, meg fogok halni –azóta tudatosodott bennem, hogy leéltem az életemet.
SZJ: A testi fájdalmat hogyan viseled?
TM: Én a fájdalomtól félek a legjobban. Emlékszem, gyerekkoromban sok olyan könyvet olvastam, meg filmet láttam, ahol az ifjú hősöket, partizánokat, ellenállókat, meg efféléket elfognak, megvernek és kínoznak, hogy vallomásra bírják őket. Mondanom sem kell, hogy nem vallottak, bármilyen borzalmakat műveltek is velük. Én akkor az Orsolyák rendházában laktam, apáca akartam lenni ugyanis, és az egyik este, amikor egy ilyen témájú könyvet olvastam, lelopództam a kápolnába és istenhez fohászkodtam, hogy ha én egyszer ilyen helyzetbe kerülök, akkor inkább lőjenek le, de ne kínozzanak, mert én nem bírom a fájdalmat, mindent bevallok, amit csak akarnak, tehát áruló leszek. Én pedig nem akarok aljas áruló lenni, akkor inkább jöjjön a halál.
SZJ: Jézusom, hol tartunk már. Váltsunk témát.
TM: Várj, mert ezzel kapcsolatban szeretném még elmondani neked, hogy mint mindenki, én is olykor-olykor foglalkozom a halál gondolatával, de nem vagyok sem eléggé intelligens, sem eléggé primitív ahhoz, hogy el tudjam képzelni, fel tudjak rá készülni, miként is fogadom majd az elkerülhetetlent. Természetesen méltósággal szeretnék elmenni, de ha a Jóisten elviselhetetlen fájdalmakra ítél eközben, hát… Erre gondolni sem merek.
SZJ: Téged szeretnek és tisztelnek az emberek. Nem is tudom elképzelni, hogy neked valaki a haragosod legyen. Bár valószínűleg tévedek, vagy nem?
TM: Nem is tudom. Hosszan kéne törnöm a fejem, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessem, hogy X. vagy Y. valamiért gyűlöl vagy nem bír. Igazából és mélyen kétszer bántottak meg az életben. Először, amikor a Győri Kisfaludy Színház művészeti vezetője voltam, de erről nem akarok most beszélni, másodszor pedig a Művész Színház igazgatójaként. Akkor olyan aljas hazugságokat híreszteltek rólam, ráadásul a sajtó hathatós támogatásával, hogy abba majd bele pusztultam. Amikor egyszer a TV Híradót nézve azt hallom, hogy ennyi meg ennyi pénzt elsíboltam, elszórtam, elraboltam, az végképp betett. Elájultam, az orvosok sokáig élesztgettek. Talán azért borultam ki ennyire, mert én nem tudok övön alul ütni, akkoriban pedig én kaptam ilyen csapásokat, és ezeket képtelen voltam kezelni és feldolgozni.
SZJ: Tudtad, hogy ezek rágalmak kiktől erednek?
TM: Hát persze.
SZJ: Akkor miért nem kürtölted világgá a nevüket?
TM: Nem azért, mert úgynevezett nagy emberekről volt szó, hanem azért, mert akkor olyanná váltam volna, mint ők. De hagyjuk, mindez régen történt. Már kihevertem az egészet.
SZJ: És arra volt példa, hogy a sok rajongói levél közé, amiket valószínűleg százával kaptál, becsúszott egy-egy gyalázkodó, trágár hangvételű írás is?
TM: Előfordult, és ilyenkor tehetetlenül tördeltem a kezem, hogy ezzel most mit csináljak. De aztán megtanultam, hogy az ilyeneket szó nélkül össze kell tépni, bevágni a szemétkosárba, mert nem éri meg, hogy újra meg újra elolvasva, egy csöppnyivel is feljebb menjen a vérnyomásom. Az ilyen levelek elhajítása után viszont mindig eltöprengtem azon, hogy milyen ember lehet az, aki otthoni magányában elővesz egy papírt meg tollat, majd komótosan nekiáll megfogalmazni, hogy tudja rólam, mekkora nagy kurva vagyok. Aztán elmegy a postára, bélyeget vesz, felnyalja a borítékra, feladja, és elégedetten távozik. Mi lehet ebben neki az öröme, ha az eredményt, vagyis az ő sorai által kiváltott viselkedésemet nem láthatja. Ami egyébként nem más, mint valami érthetetlen csodálkozás, amit nem a levél tartalma vált ki belőlem, hanem egyszerűen az a tény, hogy ez megtörténhetett.
Fotó: Fortepan | Szalay Béla
SZJ: Könnyen felhúzod magad valami apróságon? Mondjuk, eltörsz egy csészét, vagy nem találod a szemüveged.
TM: Néha magam sem értem, hogy miért dühöngök ilyen esetekben. Mert dühöngök. Mostanában van egy állandó okom erre, a kezem, amivel nehezen tudok fogni, feldöntöm vele a söröspoharamat, szóval bosszantó dolgokat teszek vele. És ilyenkor morgok, szidom az egész világmindenséget, de aztán észbe kapok: „Édes, jó Istenem, miket mondok én itt összevissza?” Ezért aztán rögtön le is torkolom magam: „Mariska fogd be a pofádat, örülj, hogy életben maradtál!”
SZJ: Nem nagy ügy, ha összetörik egy söröspohár. Sokkal nagyobb baj lehet, ha te törsz össze, mert mondjuk egy alakításod nem sikerül. Nyersebben fogalmazva: megbuksz egy szerepben. Ilyenkor elvonulsz a világ elől és telesírod a párnádat?
TM: Nem, ez nálam éppen fordítva működik. A bukásaimból mindig erőt merítettem, ha pedig kiugró sikerem volt, aminek persze nagyon örültem, örökösen azt a kérdést tettem fel magamnak: szabad ezt még csinálni, kell ezt folytatni, igazán nekem való pályán mozgok én? Ilyenkor persze a kollégák, a barátok, a családtagok mindig ledorongoltak, hogy ne szerénykedjek ilyen kétségbeesetten. Azt mondtam erre, ez nem szerénység, inkább nagyképűség, hogy meg merem magam kérdőjelezni.
SZJ: Bajba jutott embereken tudsz, hajlandó vagy segíteni?
TM: Azt hiszem, ez megy nekem, mert nagyon sokszor ülök le a családtagjaimmal, barátaimmal, pályatársaimmal meghallgatni pillanatnyi gondjaikat, bajaikat. És ha kérik, így vagy úgy, megpróbálok segíteni is. Tehetetlenséget akkor érzek, amikor valaki levélben fordul hozzám, hogy siessek a segítségére, mert nagyon nagy bajban van, eladósodott vagy elhagyta a férje, vagy nem hagyja békén a szomszédja. Ezekből a sorokból igazi kétségbeesés árad, de mégis, mit tehetek én? Semmit. A világ összes baját nem orvosolhatom. Mégis, van olyan levél amit elteszek, hogy később újra elővéve ismét lelkiismeret furdalásom legyen, hogy bár tenni akartam az ügyben valamit, mégsem mozdítottam a kisujjamat sem. És, hogy végképp megkönnyebbüljek, összetépem a levelet. Ezek a kérő, rimánkodó sorok nagy terhet jelentenek a számomra.
SZJ: És ha neked van szükséged valamire, ha rászorulsz, hogy szívességet kérj mástól, sokat habozol, vagy máris a telefonhoz nyúlsz?
TM: Nehezen kérek szívességet, de szerencsére erre ritkán is voltam rászorulva, mert az élet kegyesen bánt velem, sok mindent nyújtott, és soha nem voltam mellőzve. Ez a legfontosabb. Érezni és tudni, hogy szükség van rád. Ami viszont nem esik nehezemre: másoknak kérni, másoknak elintézni valamit.
SZJ: Te olyan szakmában tevékenykedsz, ahol sok a zűr, gyakori a káosz, megszokott a feszültség. Ilyen helyzetekben hogyan viselkedsz?
TM: Öndicséret következik. Bennem van egy olyan erő, hogyha belépek egy közegbe, ahol minden a feje tetején áll, hamar el tudom érni, hogy lenyugodjanak a kedélyek, majd mindenki örömmel csinálja a dolgát. Mert jól dolgozni csak felszabadultan és élvezettel lehet.
SZJ: És élvezed a természet szépségeit is? Képes vagy órákon keresztül ülni a tengerparton és bámulni a nagy vizet?
TM: Én falun születtem, a fák, a virágok, az állatok az életem részei voltak. Ha úgy tetszik a természetben nőttem fel. De ami tengerpartot illeti… Boldogan ücsörgök a homokban, szívesen lógázom a lábam egy patakban is, de nem megyek bele, mert félek a víztől. Bár tudok úszni, ha nem ér le a lábam, vagy csak azt hiszem, hogy itt már mély a víz, végem van. Ilyenkor azonnal elzsibbadnak a végtagjaim. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért, minden először látott folyóba, tengerbe, tóba beledugom a lábam. Legutóbb a Volgánál jártunk, a társaságtól egy perc türelmet kértem, lementem a folyópartra, lehúztam a cipőmet és a lábfejemet bemártottam a vízbe. Hiába nevetgéltek ezen, nekem a Volga megvolt.
SZJ: És ahogy ebből a beszélgetésből kiderült a számomra: magadnak is megvagy. Létezik, hogy ilyen múlttal, amivel te rendelkezel, akad olyan kívánságod, amire nagyon vágyol?
TM: Csak egy. Hogy életem végéig képes legyek szeretni.
(Kiemelt kép: Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari színművészek a Magyar Rádió 1-es stúdiójában, Gárdonyi Géza Az egri csillagok című művéből készült rádiójáték felvételén Fotó: Fortepan | Szalay Zoltán)
