Állóháború a Vas utcában – Az SZFE diákjainak barikádharca
A diákok az egyetemük autonómiáját látják veszélyeztetve, ezért fordultak az épületfoglalás drasztikus eszközéhez. Betelt náluk a pohár. Nem láttak más lehetőséget, úgy érezték, hogy a rapid módon rájuk kényszerített alapítványi formára való átalakulás, amelyet ripsz-ropsz, elkapkodva meg kellett valósítani, kihúzza a lábuk alól a talajt. Meg hát a tanáraik lába alól is. Teljes egészében elvették a legálisan megválasztott szenátus jogkörét, amely mostantól nem dönthet saját működési szabályzatáról. Nem szólhat bele a költségvetésbe. Nem fogadhatja el az intézmény fejlesztési tervét. Nem választhatja meg az egyetem rektorát. Nem jogosult önállóan intézetvezetőket és osztályvezető tanárokat kinevezni, osztályokat indítani. Ezzel betelt a pohár, a szenátus tagjai egytől egyig lemondtak. Nem vállalták a felkínált gittegyleti funkciót.
Lehet azt mondani, a puding próbája az evés, ne tessék oktalanul hőbörögni, tessék megvárni, mi teljesül azokból az ígéretekből, amelyekkel beharangozták a szép, új korszakot. Miért nem akarják a diákok és az oktatók nyugodtan, csendben bevárni az alapítványi formával járó előnyöket? Pedig várja őket a Kánaán, kapásból lenne pénz, paripa, fegyver, még tán új épület is, az eddigi tizennégy terv után a tizenötödik esetleg tényleg megvalósulhatna. A lepukkadtság, a több helyszínre szétzilált oktatás tarthatatlan, de majd jobb lesz! Ahogy A tanú című Bacsó Péter-filmből tudjuk, legfeljebb majd kérnek ezért valamit. Meg is tetették: jelesül az alapítványi átalakulás elfogadását olyan kuratóriummal, felügyelőbizottsággal, amelyben az egyetem egyetlen embere sem kap helyet, pedig erre korábban határozott ígéret volt. Ha például ezt nem tartották be, nehéz elhinni a többit.
A diákok is, a tanárok is naivan próbálkoztak azzal, hogy megértessék a kormányzattal, ők nem az átalakulást ellenzik, csak részvételi jogot kérnek, tagokat javasolnának a nagy hatalmú grémiumokba. És semmi esetre sem akarják, hogy az autonómia záloga, a szenátus jogköre semmissé váljon. Felvonultatták a magyar kulturális élet megkérdőjelezhetetlen jeleseinek sorát. Kaptak is ígéretet arra, hogy minimum egy kurátor az egyetemről is bekerül az alapítvány vezetésébe. Mindenki tudja, az „ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó”, de manapság rendszeresen tapasztalhatjuk, hogy annak sincs az égegyadta világon semmi következménye, ha valaki egyáltalán nem állja a szavát.
Aminek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanúi vagyunk, lakmuszpapír-értékű. Jelzi, hol tart most a magyar társadalom. Jelzi, mennyire van vagy mennyire nincs demokrácia. Megmutatja, hogy rengeteg tűrés után csak akad egy pont, amikor nem csupán betelik, hanem túl is csordul a pohár.
Azt meglehetősen nehéz megmondani, hogy mikor kezdett el vészjóslóan megtelni mind a diákság, mind a tanári kar pohara. Az egyetem esetében az egyik ilyen nyilvánvaló pont az volt, amikor a távozó M. Tóth Géza helyett Upor László dramaturgot, műfordítót, egyetemi docenst javasolta a szenátus rektornak, és ezt az intencióját föl is terjesztette a magasságos minisztériumnak. Erre azóta sem kapott választ senki. Nem tudom, mi lett volna a határidő, de hogy olyan hivatalos határidő a földkerekségen nem létezik, amelybe beleférne, hogy tavaly márciustól mostanáig nem kötelező válaszolnia a hivatalnak a hozzá címzett hivatalos iratra, az biztos. Persze lehet a „nem válaszolunkra” is törvényt hozni, és lehet rendelkezéseket, törvényeket is nem betartani. Ilyesmit számos alkalommal megéltünk már, és e téren a jövő perspektívája beláthatatlan.
Upor türelmes és kötelességtudó ember. 2019. március 4-től rektorhelyettesként vezeti az intézményt, vezeti még most is, szeptember 30-ig, bár a teljes szenátussal és hírneves tanárokkal együtt ő is lemondott a tisztségéről. Emlékszünk, volt olyan elnyúló időszak, amikor a Magyar Televíziót is egy „teljes elnöki jogkörrel” felruházott elnökhelyettes irányította, de őt valóban teljes jogkörrel ruházták fel. Csak Upor esetében más a helyzet, számos döntést nem hozhatott meg, nem írhatott alá sok mindent, s ez rendre nehezítette az egyetem munkáját.
Az eszkalálódó helyzet gyökereinek kutatásához menjünk vissza régebbre. Azokra a már jócskán a rendszerváltozás utáni időkre, amikor az úgynevezett területfoglalás a kultúrában is elkezdődött. Tán Kerényi Imre hirdette meg, de az is lehet, hogy másé a dicsőség, nem akarom elvenni senkitől a területfoglalás nemes eszméjét. Alighogy megfogalmazódott az „eddig ti voltatok, de most mi jövünk” álláspont, meglehetősen hamar testet is öltött a gyakorlatban. A színházi emberek jól emlékeznek: a revans szellemében olyan direktorokat neveztek ki, akik nem feltétlenül a parádés szakmai képességeik miatt kerültek pozícióba, és aligha mindenki megelégedésére választottak meg a vezetőket a kulturális élet fontos tisztségeibe. Hogy valakit netán nem javasol a vezetői székbe az amúgy manipulatív módon is összeállítható szakmai bizottság? Vagy a társulat zöme nem akarja az illető személyét? Az ma már nem különösebb akadály.
Velem együtt sokan gondolhatták, hogy biztosan van egy határ, nem mennek el a kultúrpolitika irányítói a tűrhetetlenség faláig, amiről azóta kiderült, hogy bőven odébb lehet tolni, vagy tán már nincs is ott fal.
Azóta az einstandolás meghatóan szép példáit láthattuk, de valamennyi esetben ugyanaz volt a gyakorlat. Mézes-mázos szavakkal vagy éppen fenyegetőzve igyekeztek megnyugtatni az érintetteket, hogy a változás mindig csak jót hozhat, és beláthatatlan előnyöket kínál. Aki esetleg nem tudta belátni, vagy kételkedett, az magára vessen.
A nem kellően belátók a múlt esztendő végén, az ünnepi áhítatba is belegázolva, tüntetést szerveztek, annyian „randalíroztak” az Örkény Színház előtt, hogy a tömeg kilógott a Madách térről. A tüntetés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a kormányzat kinyilvánította, csak akkor ad az önkormányzati színházaknak pénzt, ha beleszólhat a működésükbe. És akadtak, akik ebben megint csak nem pusztán a jobbító szándékot látták, annyira, hogy felment bennük a pumpa. Úgy gondolták, ezzel majd még többen akarnak beleszólni a munkájukba, netán nem egészen pártsemleges direktort akarnak hozzájuk kinevezni. Ezért kételkedtek a jobbító szándékban, az innovatív ötletekben, a feléjük nyújtott kézben, a területfoglalás modernebb változatát, a „nemes” kultúrharcot látták ebben. Vagy éppen azt kellett tapasztalniuk, hogy nincs is világos, kellően kidolgozott, nyilvánosan közzétett koncepció.
Mint a villámcsapás, olyan hirtelen vonták el a teátrumoktól a TAO-támogatást, miközben a sportolóknak a mai napig jár. Azt ígérték, hogy lesz helyette kompenzáció, és aki rendesen, becsülettel dolgozik, azt nem éri veszteség. Aki az általában névvel, címmel a döntésüket nem vállaló, de eléggé kitapintható pártállású „pénzelosztók” szemében „kevésbé rendes” munkát végzett, hamar észrevette, hogy egyáltalán nem járt jól. Megint csak ígértek valamit, amit nem tartottak be. Néhányan nehezményezték is, hogy miért csupán a 30-40 százalékát kapták annak az összegnek, amely az elmúlt évben a TAO révén jutott nekik, s azt is esetleg jelentős késéssel, miközben akadtak olyanok, akik az ötszörösét zsebelték be annak, ami dukált volna nekik. Így jócskán egyenlőbbek lettek az egyenlők között, sőt, már-már – feltéve, de persze nem megengedve – privilegizált helyzetbe kerültek.
A hoppon maradottaknak pedig elfelejtették megindokolni, hogy ők miért kárvallottak, mások pedig miért dörzsölhetik elégedetten a tenyerüket. Több alternatív színház, magánszínház a lét, nem lét határára került, köztük olyanok is, amelyekről igazán nem lehetett azt állítani, hogy nem dolgoztak tisztességgel.
Ezt tetézte, hogy a koronavírus-járvány miatt március közepén be kellett zárni a színházakat, emiatt azok a színészek, akik nem voltak állásban, jövedelem nélkül maradtak. Azzal, hogy a színházakban, a művelődési intézményekben zajlik a közalkalmazotti állások felszámolása, hasonló esetben még többen járhatnak így. Nyakunkon sajnos a pandémia második hulláma, ami miatt néhány színház ismét kénytelen lemondani az előadásait, mert a stábból valakinek pozitívnak bizonyult a tesztje. Szóval az egész iszonytatóan kettészakadt szakma helyzete szörnyen labilis, emiatt tovább éleződnek a konfliktusok, amelyek már hátborzongató gyűlölettel is párosulnak. És olyan merész kijelentésekkel, amelyek szinte semmibe veszik, totálisan lekicsinylik a gigászi múltú SZFE elmúlt évtizedeit, az abszolút bizonyítható eredmények dacára is.
Sokan onnan datálják a szakma elmélyülő árkát, hogy Vidnyánszky Attila a Magyar Színházi Társaság mellé megalapította a Magyar Teátrumi Társaságot, ettől kezdve az egyiket elkönyvelik balra, a másikat jobbra. És mintha az utóbbi jóval aktívabb lenne, mint az előbbi, az is igaz, hogy a teátrumi társaság mintha jelentős hátszéllel dolgozna, amiből viszont nem sok jut a nála visszafogottabb másik szervezetnek.
Iványi GáborAz egész szakmát féltem amiatt, hogy idáig fajult a helyzet. Hogy hagytuk, hogy így legyen. Mert ez a barikádharc már maga a robbanás. Már nem lehet azt mondani, hogy a diákok és az oktatók legfeljebb tüntetgetnek, aztán majd hazamennek. A diákok tényleg egyezséget akarnak, igazi, egyenrangú tárgyalást, nem diktátumot. Valódi, papíron rögzített, aláírással, stemplivel hitelesített okiratot, amelyben a nyilvánosság számára is elérhetően lefektetik azokat a pontokat, amelyekben megállapodnak. Nem lehet mismásolni, félrebeszélni, totálisan egyértelmű, tiszta, teljesen dokumentált szituációra vágynak. Gyakorolják a polgári jogaikat. Nem hajlandók alárendeltek lenni. Nem fogadják el az őket kiskorúnak tekintő szemléletet, miszerint csak arról van szó, hogy a tanáraik, a pártok, ki tudja, kik, felbujtották őket. Nagyon is felnőtt módjára állnak a vártán. Egymás közt megbeszéléseket, kifelé sajtótájékoztatókat tartanak, eszesen, nyíltan kommunikálnak.
Erősíti a pozíciójukat, hogy a társadalom jelentős részének a szimpátiája is mellettük van. Tekintélyes művészek állnak ki mellettük. Nyilatkozatokat adnak, az egyetem előtt kialakult agorán is elmondják a gondolataikat. Sokan visznek nekik bármit, amit kérnek, ételt éppúgy, mint vécépapírt vagy éppen hangszórót. A diákok pedig kitartónak tűnnek, remélhetőleg nem kell majd ütésállóknak is lenniük.
De jobb lenne, ha a temérdek „haditudósítás” helyett inkább művészetről, produkciókról szólnának a hírek, ha némiképp csendesülne a csatazaj. Ha lehetne például Vidnyánszky Margitszigeten bemutatott Bánk bán operarendezéséről úgy kritikát írni, hogy aki megdicséri, azt ne könyveljék el valaki bérencének, aki szidja, nem minősüljön rögvest ellenségnek. Eszembe jutott egy korábbi emlékem Vidnyánszkyval kapcsolatban. 2003-ban a Kritika című folyóirat októberi számában ezt nyilatkozta nekem a színészképzésről: „Általános tendencia a színművészeti főiskolák leépülése, ma már Kijevben sincs meg az a hangulat, mint egykor. Moszkvában ugyanez a probléma. Szétaprózódnak az emberek, egyszerre rendeznek, igazgatnak, diákokat nevelnek, és egyik tevékenységüket sem tudják teljes erővel csinálni.” Ez feltehetően rá ugyanúgy érvényes, mint többekre a művészképzésben. Ha akkor így gondolta, nem kellene ma is megbeszélni – de nem az erő pozíciójából –, hogyan legyen? De ez nem megy úgy, hogy először vannak a diktátumok, a jogkörelvonások, a nem elfogadása különböző pozíciókba azoknak, akiket az egyetem javasol, utána pedig nosza, beszélgessünk barátságosan. Többet kellene nézni mások előadásait, vizsgáit, akár óráit is. Egymás lesajnálása, szidalmazása helyett közeledni kellene, de nem támadó jelleggel, hanem egyenrangúként.
Próbálom azt hinni, hogy a színművészetisek áldozatos barikádharca nem hiábavaló, a rengeteg mocsok után a megtisztulás első, hathatós lépése lehet.
