Szesztolvajok

Vígjátékként hirdetik, de az elején a néző nem találja különösen mulatságosnak, hogy egy bírósági tárgyaláson sérült vagy felsült fiatalkorúakat ítélnek el. Dal, móka, kacagás előlegben sem. Annál több szabálytalan életű, lézengő, lopós, agresszív, részeges, drogos, bűnös fiú és lány. Akiknek többségét közmunkára ítélik, és ezzel ők nagyon is jól járnak.

Az élet érdes régióiban felnőtt fiatalok maguk is igencsak érdesekké, érzéketlenekké válnak. (Négybetűs szavakban tobzódó szókészletük bármely e célú, széles körű továbbképzésre alkalmas, bár nem gyönyörködtető.)

Az „elveszettekről” számos filmet készítő, erősen társadalomkritikus Ken Loach itt még csak szokásos drámai műfaját gyakorolja a hajdani Free Cinema szellemének szinte egyetlen továbbvivőjeként, a „dühös fiatalok” reinkarálójaként, Karel Reisz, Tony Richardson, Alan Sillitoe, Lindsay Anderson szenvedélyeinek örököseként.

Aztán fordul a film. Akad egy tisztességes munkafelügyelő, aki tanítgatni kezdi a lúzerekből, verekedőkből, tolvajokból, különlegesen együgyűkből, de mégiscsak megjavíthatókból álló bandát. Merthogy emberek lennének ők is, még ha most éppen lent vannak is. De egy új esélyt azért megérdemelnek. Önálló akciójuk tétje: egymillió font, egy hordó extra whisky, némi tanulás, koncepció, szolidaritás befektetése árán. Hőseink skót szoknyában próbálnak elvegyülni, s innentől már a valódi vígjáték tekeri tovább a történetet. Jönnek, látnak, győznek, és ehhez még csak pálinkás fehérvári huszárnak sem kell álcázniuk magukat.

A whisky élvezetéről szóló kalandos „reklámfilm” persze oly kézenfekvő választás, mintha Magyarországon – mondjuk – valaki a turulról kívánna kellemes, marketingcélú mozgóképet csinálni.

A filmet edzett fülű s gyomrú nézőknek ajánlom, és azoknak, akiket izgat, hogy a fiatalok nem találják magukat ebben a rút világban.

(Rendezte: Ken Loach. Cannes-ban esélyes volt az Aranypálmára, de végül „csak” a legjobb rendezés díját kapta.)