Szerelemre hangszerelve
Erősen zenés film. Főhősnője egy muzsikás lelkű lány, aki Angliából érkezik Amerikába szerelmese társaságában, aki szintén zenész.
Az úrnak nagyon megszalad: koncert a nyugati parton, nő minden ujjára. (Bocs.) A megcsalt lány elhagyja pasiját, összetalálkozik egy utcán muzsikáló régi barátjával (szintén zenész), és az ő révén egy leégett, kirúgott, elzüllött lemezproducerrel (szintén zenész), meg annak a basszgitáros kislányával (szintén...). Gondolhatják, van mit hallgatni!
Erősen cserkészes film. Ahol ez a kedves, fogszabályozóra szoruló lány megfordul, ott remény fakad a lába nyomán. Egymástól elvadult házastársak kezdenek ismét kompromisszumkészen összeköltözni, csonka családok szűnnek meg csonkának lenni, dacos tizenéves kislány bocsát meg neveletlen szüleinek, a gaz és léha showbálvány jó útra tér, és koncert közben kér bocsánatot nyilvánosan, szerelemre hangszerelve. Diadallal zár le a lúzer szimfónia.
Ha nagyon koncentrálunk, arra is rájöhetünk, hogy kissé sportszerűtlen a cselekménybonyolítás. A legnagyobb córeszkor – úgy félidőben – egyszer csak váratlanul felbukkan a masinából egy hálálkodó fekete nábob (szintén zenész), és azt mondja: “Csak parancsoljatok, mindent fizetek”. Ekkora kitöltetlen csekk képes megsemmisíteni egy drámát. Ugyan mi lenne a dán királyfi tragédiájából, ha a második felvonásban kihúznák Hamletnek a lottóötöst? Mi lenne Monte Christo történetéből, ha a gróf nem bosszút állni indulna, hanem hálálkodni? Gondoljátok meg, proletárok! Néha kell egy kis kesztyűbe dudálás.
A zenélő város ötlete viszont jó. A New York-i nyilvános tereken készülő demó, a zene mögött a világváros hangjai, majd a kereskedelmi bravúr, amivel az amatőr kislány megeteti a zenepiac profi sakáljait – a kellemességekhez tartoztak. Amint az is, hogy nem kellett a végén könnyes végkifejletbe fúlnunk. Az élet ment tovább. Mi is.
(Rendezte: John Carney, játssza Keira Knightley és Mark Ruffalo.)
Bölcs István
