Szerelem

Nem szerelmesfilm. Nem is lehet az – a szó közönséges értelmében – jóval túl a Júlia-, Rómeó-koron. És mégis lényegi és halálig szóló kapcsolat ez egy férfi és egy nő között. Az összetartozás, esendőség és kölcsönös kiszolgáltatottság történetének tragikus kibomlása. A testi-lelki megnémulás, a bonthatatlan viszony, az elhasználódott türelem, a végső kifáradás vezet az agresszióig. Az egyik testben a fizikai lebomlás, a másikban a mentális felbomlás párhuzamosan zajlik. A „nincs más választás” terrorját és a vele összesimulni igyekvő szeretetet csak a boncoló orvos tudná szétválasztani.

Ez a film a szív kényszerhelyzeteiről szól.

Érzelmekről – szentimentalizmus nélkül. Szinte rideg pontossággal. Pedig a szereplők érzékeny emberek. Értelmiségiek, könyvekkel és zenével bélelt lakásban, kikülönülve a közönséges életből. Könyvek és zenék adják mikroklímájukat, zárt ajtókkal és fel nem vett telefonokkal védekeznek a külvilág ellen, amely szorongást kelt, fenyegető, mint egy rossz álom. Művészemberek ők, akiknek a muzsika mint médium tölti ki világukat: egy Schubert-impromptu, egy Harnoncourt-kötet.

Szinte nem kell a történethez helyszín. Elég, ami belül játszódik. A külvilág csupán néha üzen (ironikus allegóriával) galamb képében.

A szerelmes filmek patentjeit nélkülöző kopár história csak kettejükre tartozik, a nőre és a férfira. Még a lányuk is ki van zárva ebből a közös reménytelenségből, megvan neki a maga baja. Emitt meg nincs megoldás. A virágszirmos ravatal mellett nem áll senki. Csak a külvilágból jött tűzoltók, akik erőszakosan törik be a csend kapuját.
A Szerelmem Hirosimából ismert Emmanuelle Riva, az újhullámos Jean-Louis Trintignan „feltámadása” minden glóriázás nélkül is szívhez szóló.

(Michael Haneke filmje 1912-ben Cannes-ban Arany Pálmát kapott.)