Szecesszió a Nyóckerben
Maczó Balázs történész ötlete volt, hogy egy vasárnap reggeli sétán fedezzük fel a hírhedt Népszínház utca elegáns arcát. A Miénk a Ház programjában ugyanis meghirdette: az utcának gyönyörű szecessziós profilja van. A hitetleneknek sincs más dolguk, csak hátralépni száz évet és leporolni a díszletet. Egykettőre kiderül: a legkiválóbb mesterek hagyták itt kezük nyomát.
A Csokonai utca sarkán gyülekezünk. Kimerülten hallgat a környék, megviselte a szombati mámor. Cigarettacsikk, nejlonszatyor, hajléktalan alszik a porban, mellette árva borosüveg, szórólapot kerget arcába a szél. Ilyenkor csak a kutyasétáltatók kelnek fel, na meg egy sokszoknyás cigányasszony, aki botjával vonul a járdán. De ne habozzunk, összejött a csoport, lépjünk be az ajtón.
Amíg megközelítjük a Népszínház utca 17.-et, sétavezetőnk elmondja: a 18. század első felében mezőgazdasági terület volt itt, főleg szőlőt műveltek, semmi mást. Aztán a század végére elkezdtek sorakozni a disznóólak. A belvárosból ugyanis kitiltották a disznókat, így a pestiek a külvárosban béreltek malacaiknak hajlékot. A Népszínház utca útvonala ma is az a szakasz, amelyet az ólak hajdan „kitapostak”. Innen a korábbi elnevezés: Sertéskereskedő utca. A jelenlegi Teleki és II. János Pál pápa téren óriási állatvásárokat tartottak, lábon hajtották ide Bukovinából, Szerbiából a borjúkat, marhákat.
1910-re viszont már ideáig ért a polgárosodás. Nem állt meg többé az Astoriánál, hódítani kezdett a Nagykörút környékén. Így történt, hogy a sertések Kőbányára költöztek, helyükön pedig teátrumok, fényes kávéházak, bérpaloták törtek a magasba.
Nézzük mindjárt ezt az épületet a Víg utca sarkán. A korszakban az egyik legnépszerűbb építészpáros: Révész Sámuel és Kollár József alkotása, akik saját bérházukat álmodták ide, a Népszínház utca elejére. Napraforgóminták, rozetták díszítik a homlokzatot, a kapun is megvannak a szecessziós kacskaringók. A belső udvarban pompásan hatnak az emeletek, a gangon futó kovácsoltvas korlát menóramintájú. A hűvös udvar kövezetén üvegtégla ablakok, a lábunk alatt valamikor működő műhelyre utalva, amelyben általában nyomda volt. A lakók virágokat, pálmákat nevelnek a védett övezetben, az ajtók előtt sámli, vörös macska hasal a párkányon.
A kapun kilépve megtalál minket a nyomor: féllábú koldus támaszkodik a falnak, gyötört arcok várják a villamost. A jobb időket talán csak a könyvesbolt kirakata idézi, a reményt pedig egy tönkrement üzleten a felirat: „Itt hamarosan pékség nyílik.”
De átlépve egy gyanús eredetű tócsát máris egy építészeti kincs előtt állunk. A 19.-es házat Lajta Béla tervezte. A húszas években ódákat zengett róla egy német építészszaklap – ha elidőzünk az öreg falak közt, meg is értjük, hogy miért. A New York kávéházat üzemeltető Harsányi fivérek (Adolf és Ferenc) 1911-ben kérték meg sógorukat, Leitersdorfert (ő Lajta Béla), hogy álmodjon erre a telekre egy bérházat. Az engedélyeztetés nem volt egyszerű, mivel Lajta hat emeletet – pontosabban ötöt és manzárdbeépítést – szánt a rokonoknak, és ebben az időben négy emelet volt a felső határ. Aztán az ítészek megenyhültek, amikor látták, hogy Lajta műteremlakást képzelt a tetőszintre. Az építtetők meg is kapták a művészet támogatásáért járó adókedvezményt.
Hát így történt, hogy a Népszínház utcában nőtt ki a földből a főváros egyik első hatemeletes épülete. Lajta Bélán és családján kívül valamikor Kozma Lajos is itt lakott. A Lechner-tanítvány lekerekített sarkokkal, beékelt erkélyekkel, az ablakok köré elhelyezett népies motívumokkal nyűgözte le a szakembereket. A lépcsőházban virágdíszekkel fogad a színes üvegablak, előkelő a vas-üveg fal, szépek a kilincsek. A szívleveles rózsás fémkapu felett már csak egy C betű jelzi az átadás évét, a római 1912-ből maradt. Amúgy kívül omlik a vöröses vakolat, az épület itt-ott meztelen. A méltatlan helyzeten nem javít a hetvenes évekből itt felejtett neonreklám sem, hiába alkalmi a konfekció. Az utcafronton diszkont áruház hirdeti magát: olcsó konyhakést, zoknit, Nutellát is kapni.
Szemben a páros oldalon áll az utca legkisebb telke, ide Hirschler Imre rendelt magának házat, nevének kezdőbetűi ott is vannak a homlokzaton. A magasban az évszám: 1915. Stern Imre építész is a modern áramlatok híve volt, az art decós díszítőelemek mellett merészen iderajzolt egy tetőteraszt.
Aztán rögtön mellette, a 22.-es szám alatt magasodik a híres söröspalota, amelyet a kőbányai Polgári Serfőzde megbízására tervezett Vidor Emil, aki többek között az újlipótvárosi Palatinus házak építésze volt. A falakat az erkélyek közt pálmaszerűen összehajló árpakalász és a komló toboztermése díszíti, és a folyékony kenyér isteni eredetét hirdeti a felső szintet ékesítő velencei üvegmozaik. Budapest legnagyobb felületű kültéri üvegmozaikja Róth Miksa alkotása. A piszkos utcafrontról álmélkodva nézzük a színes üvegfreskót, melyen maga Gambrinus herceg teszi tiszteletét a Nyóckerben, mégpedig fehér lovon. (A sörivók védőszentje háromszáz korsó sört is megivott egy ültő helyében.) Most restaurátor próbálja menteni a herceget és társait, a középső kép helyreállítására hosszú idő után nyert a ház ötmilliót.
A harmadik emeleten szerkesztette Kiss József A Hét című folyóiratot. Mondják: azért költözött a Népszínház utcába, mert élete alkonyán egy kis nyugalomra vágyott. Perzsaszőnyegekkel bélelt irodalmi szalonjában Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő, Kaffka Margit is megfordult. De lakott itt a sütőporos Váncza József, az operaénekes Palló Imre és dr. Ságvári Sándor ügyvéd, Endre édesapja. És ne hagyjuk ki Ilovszky Rudolfot, a Vasas sikeredzőjét sem.
A sörpalota üzleteiben most tört aranyat vesznek a zálogházban, gíroszt sütnek a törökök, van egy éjjel-nappali vegyesbolt és egy patika is. Talpunk alatt recseg a szotyola, aztán az ajtóban puszit kap Adil, az iraki fűszeres. Az egykori műszaki egyetemista úgy megszerette a magyar irodalmat, hogy szakot váltott, és Mikszáth Kálmánból írta a szakdolgozatát. Irodalmi diplomával nem kapott állást, így lett boltos a Józsefvárosban. Sosem felejtem, amikor ültünk a sörösrekeszeken, és bevallotta, hogy Krúdy Gyula a kedvenc írója. Aztán fejből idézett A vörös postakocsiból. Most csak futtában megbeszéljük, hogy szalad az idő, a gyerekeink jól vannak, már egyetemre járnak.
Lépünk egyet, és a túloldalon megcsodáljuk a Vágó fivérek jellegzetes épületét. (Az ő nevükhöz fűződik többek között a Gresham-palota.) A homlokzaton szerelmi jelenet játszódik, akár egy képregény, kezdve az udvarlástól az egymásra találásig. A földszinten pohárfutár, de habszivacsot, bútorszövetet is kapni.
A Napháznak otthont adó sárga saroképület ismét a Révész–Kollár-páros műve, felül műterem, alul pékség, roma kultúrcentrum. Az ajtó még zárva, műsoron a Farkas Benga Trió, valamint egy zsenge rapzenekar.
Csepereg az eső, de nem hagyhatjuk ki a Löffler fivérek (Béla és Sándor) bérházát a 37. szám alatt. A Löfflerekre jellemző, hogy a skandinávokat részesítik előnyben: szecessziós motívumaikat gyakran a finn népművészetből merítik. Mintha egy északi erdő közelében járnánk: egymást érik az erdei bogyók, csókák, rénszarvasok, az erkélyrács pedig villámcsapást idéz. A természet utáni vágyódás érhető tetten a belső udvaron is. Hihetetlen páfránytenger virul a zárt térben, középen hortenziabokrok. Találunk még műromnak épült mohás sziklafalat, fűcsomókkal benőtt medencét és egy kőbe vésett bagolyfejet is.
A Kisfuvaros utca sarkán aztán ránk tör a kocsmafíling, a biliárdgolyók még pihennek, de az alkeszek már kikérték kezdő adagjukat. Az ivónak helyet adó csinos épületben, szecessziós túránk utolsó állomásán (49. szám) Karinthy Frigyes lakott Judik Etellel 1916-tól 18-ig. Az író rajongott a bársonyszemű fekete asszonyért, Bogától született Gábor nevű gyermeke. Aztán egy nap Etelre mégis rátört a féltékenység, amikor Karinthy Besztercebányára indult egy felolvasóestre. Köszönés nélkül hagyta ott zokogó feleségét, alig tudott tőle megszökni. Hazaérve csöngetett a liftért, akkor találkozott Békeffy Lászlónéval, aki sírva jött ki a házmestertől: „Boga nagyon beteg.” Ekkor már Józsefvárost is megfertőzte a spanyolnátha. Judik Etel vetetlen ágyban halt meg, „rúzzsal és tükörrel a kezében”. A tragédia után Karinthy így írt naplójába: „Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek bele...” Pár nap múlva elköltözött, egy darabig nem bírt éjszakázni a Népszínház utcában.
A Blaha felé sétálva megállunk még a 33. számú épület előtt, ahol egykor Weinstein Adolf kávéházában szürcsölték a feketét. A tulajdonos kérvényezte az utcára nyíló terasz bővítését (nyoma van a levéltárban), hiszen a sok vendég alig fért a közkedvelt utcafronton.
A túra végén már nem kételkedünk. Tudjuk, hogy az elegáns és gazdag környéken számos primadonna, iparmágnás és nagykereskedő lakott.
Ma már ez másképpen van.
