Szántó T. Gábor: Vigasztaljátok népemet

Zsidó nyugdíjasklubba hívtak meg felolvasásra, beszélgetésre, s én némi hezitálás után elvállaltam a szereplést. Hajtott a lelkiismeret. Igyekeztem olyan írásokat választani, amelyekben nincs se túl sok erotika, se durvaság, se káromkodás, ami esetleg a konzervatívabb ízlésűek érzékenységét sérthetné, se olyasmi, ami a vallástalanokban bűntudatot kelthet. Az üldöztetés utóhatásairól szóltak az elbeszélések: ráismerhettek saját él­­mé­­nyeik­­re vagy a második nemzedék tapasztalataira, amivel gyerekeik révén találkozhattak.

Megemlítettem az est hírét reb Slojménak. Nézett egy darabig a gáztűzhelynél állva, ronggyal a kezében várva a vízforraló sípolását, majd azt kérdezte:
– Akarja, hogy magával tartsak?

Eszembe se jutott, hogy elhívjam, hogy eljönne egyáltalán, de ahogy felvetette az ötletet, hirtelen úgy éreztem, egyszerre tartok is a jelenlététől és vágyom is rá.
– Eljönne? – kérdeztem bizonytalanul.
– Miért ne?
– Lehet, hogy lámpalázas leszek. Zavarba hoz, hogy ott van.
– Nem fogom zavarni, ígérem. Leülök a hátsó sorban, és befogom a szám – mondta komoly arccal.
– Nem úgy értettem.

– De úgy értette, ne tagadja! Annyira szenilis még nem vagyok, hogy ne tudnám, milyen szószátyár vagyok néha... Különben ez jó lehetőség, hogy beszéltesse is az öregeket. Egy író nem az ujjából szopja a történeteit. Legalábbis nemcsak kitalál, hanem összegyűjt, kompilál, egybeszerkeszt. Az öregek meg szeretnek beszélni magukról, letenni a csomagjaikat, megosztani másokkal a tapasztalataikat, hogy egy kicsit hasznosnak érezhessék magukat. Úgyis állandóan azt kell érezniük, hogy feleslegesek. Szóval jól tette, hogy elvállalta.

Együtt mentünk a rendezvény helyszínére, de a bejáratnál elváltunk. Nem akarta, hogy a többiek kivételezettnek érezzék csak azért, mert velem érkezett. A teremben vagy harmincan lehettek, férfiak, nők vegyesen. Az asztalokon pogácsa, édes teasütemény, kávé, tea, üdítő. Reb Slojme persze talált azonnal néhány ismerőst, velük beszélgetett, s ahogy ígérte, a hátsó sorban foglalt helyet.

A felolvasott írások közötti csendben sokan bólogattak, elismerő suttogások és sóhajok hallatszottak. Néhányan, láttam, elérzékenyültek, s miután befejeztem a felolvasást, lelkesen tapsoltak. Az est azonban ezzel nem ért véget. Kérdezgetni kezdtem őket, mi jut eszükbe, milyen saját emlékek elevenedtek fel bennük.

Némi feszengő csend után lassan megeredt a nyelvük. A nők beszéltek, a férfiak hallgattak, mint akik szégyellik mindazt, amin átmentek. Szégyellik egykori tehetetlenségüket és kiszolgáltatottságukat, és utólag se találnak szavakat, hogy élményeiket megfogalmazzák. Talán az is ott motoszkál a fejükben, hogy ami egyszer megtörtént, bármikor megtörténhet újra, ráadásul a feltörő emlékképek révén bennük folyamatosan történik is.

A nők inkább mertek elérzékenyülni, szenvedéseikről beszélni, és arról is, mi az, amiben később hibáztak. Ahogy megnyíltak, egy-egy idősebb úr is előhozakodott a saját emlékeivel. Megszólaltak a részleteiben korábbról már ismerős történetek a rémálmokról, az állandóan felhalmozott élelmiszerről, az utazással kapcsolatos szorongásokról, a kárpótlással kapcsolatos vegyes érzésekről. Beszéltek a régebben elhallgatott zsidóságról és zsidózó gyerekeikről, akiket csak ekkor döbbentettek rá saját zsidóságukra, s akik később se tudtak mit kezdeni ezzel. Beszéltek a nemrég még egyenruhás menetelőkről, akik ma már öltönyben ülnek a Parlamentben, s az ennek kapcsán feltámadt félelemről és dacról, hogy hiábavaló volt megpróbálni elfeledkezni a múltról. Sokan hibáztatták magukat, hogy nem ismertették meg fiaikkal és lányaikkal legalább az alapvető vallási szokásokat, amelyekre ők is csak homályosan emlékeztek, legfeljebb üldöztetésük történetét mesélték el, ha egyáltalán beszéltek róla, ez pedig inkább elidegenítette a gyerekeket, mintsem azonosulásra késztette volna őket.

Egymástól vették át a szót, történeteik pedig, ellentmondásaik dacára, úgy fonódtak egymásba, akárha egyetlen történetet mondanának. Reb Slojme a hátsó sorban hallgatott, sokan ültek előtte, még pillantást se tudtunk váltani.

Némán bólogattam a hozzászólásokra, míg egyszer csak egy energikus, kissé talán túlzottan is élénk hölgy vette át a szót, és nekem támadt.

– Nem akarok ünneprontó lenni, de engem zavar, hogy egy fiatalember csak a múltról, csak a veszteségről meg a szenvedésről beszél. Nem is a maga élményei ezek, hanem a szüleié vagy a nagyszüleié... Miért ilyesmiről ír? Nem kéne már túllépni ezeken? Lehet, hogy van értékük ezeknek az írásoknak, én nem értek hozzá. Az is lehet, hogy magának meg kell írnia ezeket. De miért nem hoz egy kis vigaszt a mi életünkbe? Nem kéne valami mást is látni a világból? Ami történt, megtörtént, nem változtathatunk rajta. Miért jó, ha állandóan ezzel foglalkozunk? Nem gondolja, hogy épp azzal segítene, ha vidámabb dolgokról írna? – kérte számon hangosan, szenvedélyesen. – Annyi minden más van a holokauszton és a zsidóságon kívül... Miért nem ír például a szerelemről?

Mint akit gyomorszájon vágtak, úgy ültem ott. Egészen eddig azt hittem, épp azzal teszek jót, ha a saját élményei­­ket feldolgozó darabokat olvasok fel, jelezve, hogy van, aki ismeri és életre kelti elfojtott érzéseiket és törődik velük. A többség, úgy tűnt, egyet is értett ezzel, és hálás volt, de társuk megszólalására is bólogattak. Összezavarodtam a feloldhatatlan ellentmondástól.

A bírálatot egy rövid, némiképp derűsebb tárca felolvasásával próbáltam megválaszolni, ezzel zárult az est.

Reb Slojme a ház előtt várt a sötétben. Látta az ábrázatomon, milyen letört vagyok.

– Valamit elrontottam? – kérdeztem.

A fejét rázta. – Vannak elkerülhetetlen balesetek... Tudja, amikor mesterek vitáznak a Talmudban, ott is akad olyan, amikor mindkét álláspont elfogadható. „Ez is, az is az élő Isten szava”, mondják. Vannak nyitott kérdések, amelyek függőben maradnak az idők végéig – mélázott, majd belém karolt, és elindultunk.

– Ez a „gondolkodjunk pozitívan”, pláne az irodalmat illetően, engem a komcsik művészetfelfogására emlékeztet... – dohogtam egy piros lámpánál állva.

– Érdekes, nekem más jut az eszembe – mosolyodott el. – Emlékszik, hogy áll Jesájánál?

„Nachmu, nachmu ami...”: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet – mondja Istenetek.” Persze, ki honnan jön, olyanok az asszociációi – vonta meg a vállát, és intett, mert a lámpa zöldre váltott.