Szálasi Ferenc utoljára még feltette a fejére a Szent Koronát, de túl nagy volt rá
Rózsahegyi György festő és hírlapi rajzoló érdekes, ellentmondásos figurája volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek szerkesztőségeinek. Sportolónak készült, édesapja, a művészetek iránt is élénken érdeklődő Rózsahegyi Jenő ökölvívó volt, fia azonban egy fiatalkori sérülése – mások szerint nem éppen sportos alkata – miatt inkább a képzőművészet felé fordult. Gyerekkora óta képezte magát, Kmetty Jánost tartotta mesterének. Villámgyorsan rajzolt, portréi inkább karikatúrák, amelyekkel meglepte modelljeit, s aláírást kért tőlük. A képek most már a hírességek dedikációja miatt is érdekesek. Bulla Elma azt írta rá az arcképére: Hát, bizony ez van! Greguss Zoltán Szépségem tökéletes! megjegyzéssel látta el a portréját, Boldizsár Iván író szerint Úgy kell nekem!, Gobbi Hilda pedig azt üzente a képen: Az élet szép.
Nem szükséges rögtönzött közvélemény-kutatást tartani arról, hogy akár csak a mostani középnemzedék kiket (nem) ismer ennek az időszaknak a meghatározó személyiségei közül. A hajdani, letűnt politikusokat bizonyára kevéssé, Brutyó János neve például nem sokaknak mond bármit is, de a kultúra tájékán járatosak Aczél Györgyöt hallomásból bizonyára el tudják helyezni a szocializmusnak nevezett korszak történetében. „A puha diktatúra legkeményebb öklének” tartott Biszku Béla pedig a napi politika iránt érdeklődők számára is ismerős név, hiszen őt egyebek mellett bűnpártolással elkövetett háborús bűnökért első fokon el is ítélték, a másodfokot már nem érte meg.
S a színészek, a legendások? Ajtay Andor, Gáspár Margit, Kálmán György, Darvas Iván, Domján Edit, Bessenyei Ferenc, Garas Dezső, Bitskey Tibor, vagy az írók, költők: Déry Tibor, Devecseri Gábor, Áprily Lajos, Kassák Lajos… Ki hogyan emlékszik rájuk, mi maradt meg művészetükből, egyéniségükből, sorsukból az utókorra?
Nézem ezeket a karikatúrákat, s kíváncsian figyelem, mit idéznek fel bennem. Megjegyzett verssorokat, például Juhász Ferenctől A halottak királyából, színészi gesztusokat, hangzatos, üres politikusi megnyilvánulásokat. Egy részükről semmi érdemleges nem jut az eszembe. Gordon Zsuzsa színművész kissé riadt tekintetén azonban nem tudok átsiklani, marasztal a képe. Nem mintha ez volna Rózsahegyi Györgynek a legsikeresebb karikatúrája, inkább Gordon Zsuzsa tehetsége és személyisége miatt. Halála előtt pár évvel jártam az otthonában, a Népszabadságnak írtam meg, miért is lépett be egy Vas megyei kisközségben, Harasztifaluban alapított csoportba, a Nehezebben Élők Pártjába, a NÉP-be. A párt hamar elsorvadt, a színésznő is csak a nevét adta hozzá, s inkább életének mindennapi félelmeiről beszélgettünk, a magába fojtott szorongásról.
Pszichoanalitikus édesapja, akit József Attila úgy említett meg versében, hogy „Egy zsidó orvostól kapott kabátot…”, társszerzője volt a Fasiszta lelkek című kötetnek, amelyet Rákosiék betiltottak, s később Aczél György, „a kádári kor kultúrpápája” – akiről szintén készített karikatúrát Rózsahegyi – sem engedélyezte kiadását.
Gordon Zsuzsa elmesélte, hogy édesapja, Gartner Pál ideg- és elmegyógyászként Szirmai Rezső újságíróval 1945 után meglátogathatta a börtönben Szálasi Ferencet. Megkérdezte tőle, mi történt a koronával. Amikor Magyarországról Nyugatra indultam, egy ládában magammal vittem – felelte a nyilasvezér. Föl is próbálta? – tudakolta óvatosan Gartner. Igen – válaszolta Szálasi, Sopron mellett egy falusi tisztaszobában, a tükör előtt. De nagy volt, lecsúszott az orromra – panaszkodott.
Gordon Zsuzsa után Déry Tibor képén akad meg a tekintetem. Róla elsőként a novellái alapján készült Szerelem című film jut az eszembe, hátterét Makk Károly rendező mesélte el. Makk Károly úgy érezte, hogy „ebben az antifilmanyagban” sok fontos dolog elmondható belső konfliktusainkról, megbocsátó hazugságainkról, az ember és a történelem kölcsönösen kiszolgáltatott viszonyáról, a női lélekről, az önfeláldozásról. Ebben a filmben két asszony beszélget egy betegágy mellett, s várják haza a férfit. Az öregasszony hol álmodik valamit, hol valóban történik valami, vívja csatáját a menyével, „aki gyanúsan jókat mond”. Amikor Déry Tibor kijött a börtönből – 1957-ben kilenc évre ítélték, majd amnesztiát kapott –, a filmrendező azonnal megkereste, s felkérésére Déry meg is írta a forgatókönyvet, ami aztán hat évig a fiókban maradt. „Apukám, ne haragudj, de abból, hogy börtönben ül valaki a mi rendszerünkben, csak nem csinálunk filmet” – hárították el Makk Károly próbálkozásait. A börtönévei alatt Nyugaton sok helyütt kiadott Déry közben világhírű író lett, az NSZK-ban különösen sokra tartották, s végül Magyarországon is megengedték Makknak a Szerelem forgatását.
Egyetlen politikai alku volt, emlékezett vissza a rendező. A történet nem játszódhatott a Kádár-érában, hanem az ötvenes években kellett megtörténnie. A film legelső kockájára kiírták tehát, hogy 1953, de a jelenetekben játszó tárgyakból kiderül: mindez akkor történik, amikor a politikai foglyok kijöttek a börtönből. Hogy ez teljesen világos legyen, látszik a filmben egy újság is, amely pontosan utal a korra. A filmátvételi bizottság ezt nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, azt azonban kérték Makk Károlytól: írjon bele még pár jelenetet, ami azt mutatja, hogy azért jöhettek ki a foglyok a börtönből, mert Nagy Imrével új politika kezdődött el az országban.
Makk írt is Konrád Györggyel együtt néhány „kamu jelenetet”, de a felét le sem forgatták, a másik felét a vágószobában dobta el a rendező, és soha senki sem kérte rajtuk számon.
És ha már Kádár neve szóba került, róla is van dedikált portréja Rózsahegyi Györgynek. Ez a kép kerül a legtöbbe, 125 ezer forintba. Nem tudom, lesz-e gazdája. Kádárnak csak a korszakában éltem, közvetlen, személyes emlékem nincs róla. A győri Rába Magyar Vagon- és Gépgyár hajdanán sztahanovista legendájától, a későbbi vezérigazgatótól, Horváth Edétől hallottam Kádárról néhány belső történetet. Horváth Ede a szocializmus korszakában apró, félkapitalista szigetet teremtett Győrben. Amerikai piacra gyártottak futóműveket, ehhez korszerű technika, más ösztönzőrendszer, szervezeti keret, munkamorál kellett, mint amilyet a szocialista gazdaság megkövetelt. Horváth Ede persze azért járhatta a külön útját, mert tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának.
A vezérigazgatóval 1987-ben beszélgettem először, akkor már foglalkoztatta, hogy mi lesz vele, ha egyszer feleslegessé válik s nyugdíjba kényszerül. Fogadkozott, hogy ő másokkal ellentétben tudni fogja, mikor kell fölállni a székéből. (Később kiderült, hogy ő sem tudta persze.) Kérdeztem tőle, mit csinál majd nyugdíjasként; visszajár tanácsadónak? Nem ministrálok ott, ahol miséztem – jelentette ki, aztán Kádár utódlásáról és a szóba jöhető miniszterelnökök esélyeiről beszélt. Azt mondta, az MSZMP első titkára ezt négyszemközt is ritkán hozta szóba, de egyszer megkérdezte Horváth Edétől, kit tudna elképzelni a jövő emberének a pártban és a kormányban. Mondtam neki, idézte fel Horváth Ede, hogy Kádár elvtárs, itt van ez a Pozsgay Imre, több nyelven beszél, szót ért az értelmiséggel, Nyugaton is elismerik. Kádár azonban leintette: tudja, Horváth elvtárs, vele az a baj, hogy szerintem neki még az alsógatyája is nemzetiszínű selyemből készült.
Egy letűnt kor emlékei ezek a történettöredékek, a megszemélyesített történelemnek messze nem a legfontosabb adalékai. Legfeljebb egy-egy halvány és tétova ceruzavonás Rózsahegyi karikatúráinak némelyikéhez. Sokkal fontosabb náluk a maradandó értékű írók, költők akár egyetlen sora, a színművészek katarzisba sodró alakítása, amiből rengeteg méltó arra, hogy megőrizze az emlékezet. Ezek a karikatúrák alkalmasak arra, hogy érdeklődő nézői, vásárlói is felelevenítsenek maguknak valamit azokról az emberekről, akiknek az arcát pár vonallal Rózsahegyi György már megrajzolta helyettük.
