Szakcsiék
Legjobban azt szeretem az efféle estekben, hogy a muzsikusok ennyire szeretik, amit csinálnak.
Minden jól sikerült együtt muzsikálásnál így van ez persze, kamarazenélésnél és szimfonikusoknál, de a dzsesszegyütteseknél talán a szokásosnál is jobban. Hiszen itt a közös muzsikálást szólók egész sora töri meg és ritmizálja, az élményt éppen az egyéniségek egymásnak feszülése és közös munkája – meg e kettő különös egyensúlya – adja. Alkalmi felállások esetén még azt a küzdelmet és végigkövethetjük, ahogy ez az egyensúly (folytonos felbomlások és újjáalakulások révén) megszületik.
Ezúttal a Szakcsi World Jazz Projekt mutatta be ennek a küzdelemnek egy különleges szépségű alfaját a Művészetek Palotájában. Szakcsi nemzetközi gárdája ezúttal tényleg csupa világsztárból állott, még a dobos, Terry Lyne Carrington (akit tavaly nem véletlenül választottak az év legjobbjának) is megmutatta – egyetlen fantasztikus szóló erejééig –, mit tud, miközben érzékenyen szolgálta a többieket, Szakcsit, Tony Lakatost, Anthony Coxot, Amit Chatterjeet és nem utolsósorban Ikhlaq Husseint, a világ egyik legnépszerűbb szitárjátékosát, akinek fantasztikus tudását a magyar közönség néhány éve már megismerhette, s most a közös zenélésből is elmélyülten vette ki a részét.
Világválogatott játszott tehát világszínvonalon a világ minden részéből gyűjtött és persze egyénileg feldolgozott cigány zenét.
Emlékezetes este volt.
