Szabó Dezső megölné Pénteket

Ha azt állítanám, hogy kora ismert irodalmára és nyelvésze, Thienemann Tivadar amerikai emigrációban írt visszaemlékezései Ortutay Gyula naplóira hasonlítanak, túloznék, tévednék, továbbá kijelentésem szerzőnkre nézve sértő lenne. Ő ugyanis leliliputizta (sőt, le is törpézte) a volt kulturális minisztert, amikor arról írt: milyen színvonalcsökkenés követte Klebelsberg gróf eltűnését.

Ám hogy mégis így teszek, és hogy ráadásnak dolgozatom élén ostobácska cím áll, annak magyarázata szimpla. Egyrészt próbálom fölhasználni a most divatos és nem érdektelen szerelmes-kalandos-kalandoros Ortutay-naplók hírét.

Másrészt, mint ennyiből is látszik, célommal szentesítem eszközeimet: egy fontos, de nem habkönnyű könyvet szeretnék ajánlani. Igaz, van benne szex (sokféle), pletyka, locsogás és jó tanács: „oly korban” hallgassuk el, ha Adyt, Freudot és a fiatal Lukács Györgyöt kedveljük. Leírása annak, miként legyünk egyetemi tanárok (nézzük ki valaki helyét), hogy miért vezetett a nagy háború forradalomba, meg némi önteltség (de nem amolyan csapkodós „csordultig vagyok magammal!”, hanem inkább melankolikus, furcsán lemondó). És ezenkívül?

Elvonul a korszak számos szereplője: népbiztosok, neves Eötvös-kollégisták, Hóman és például a „német író”, Szekfű Gyula, aki belemásolja a Buddenbrook-ház történetét a magyar történelembe (Három nemzedék), Szabó Dezső, aki csalódások után közli: Robinson szigetén szeretne élni, de Pénteket megölné. Föltűnnek a fajvédők és a biológiai fajiság másfajta Kelet-mániás hívei, akikkel szemben Thienemann a szellemet, a magyar nyelv közösségét és az európait hirdeti. Az egyén szabadságát. Mert nem hisz abban, hogy az ember sorsa egy magasabb rendeltetésnek van alávetve, mint egy görög drámában. (Pro Pannonia.)