Szabadnak lenni

(Azért stílszerűen, merthogy a Melba Angyalföld új városrészében található, a Népsziget szarvánál; s ha már így szó esett róla, említsük meg dicsérőleg a hely elszánt kultúrabarátságát: a helyiek előjegyzési naptára már az egész jövő évre betelt, jelentős képzőművészek egész sora teszi majd tiszteletét a Melbában, ahogy tette eddig is – s bár a hely nem mindenben felel meg a tárlatolás követelményeinek, a fény hiányát a művészetpártolás hite erősen pótolja.)

Vizek és városok: az összetéveszthetetlenül zalais festmények főszereplője a fény, a szín, a halszemoptika és a szabadság. Csontváry óta nem ismerek magyar festőt, akinek ilyen elementáris szabadságigénye volna. Nem szabadságvágy: szabadságigény. Zalai létezni sem tud nélküle. Minden ezt a szabadságot (függetlenséget) szimbolizálja itt. A víz végtelen kékje (a kék egyáltalán, Zalai domináns színe), az idegen városok, az utazás, az úton levés élménye (a napokban jelent meg a művész új regénye – merthogy Zalai nemcsak festő, író is: ez a polihisztori besorolhatatlanság ugyanarról a tőről fakad –, amelyben egy franciaországi utazásának állít emléket), és az álom hangsúlyos jelenléte a képekben.

Szabadnak lenni – kevés embernek sikerült ezt megvalósítania olyan mélyen, mint Zalai Károlynak. A festés maga a szabadság. Megszabadulás a hétköznapi munkától, a gondoktól, a kötöttségektől, a konvencióktól – és a szorongásoktól, félelmektől, görcsöktől.

Festeni annyi, mint szabadnak lenni.

Szabadnak lenni annyi, mint Zalainak lenni.

Ergo: Zalainak lenni annyi, mint festeni.