Svéd-csavar: apai teendői miatt tűnt el

A Svéd Fotó egykori – a Szent István körút és Tátra (volt Sallai Imre) utca sarkán álló – vitrinje jutott eszébe először Markovics Ferencnek, amikor hozzálátott, hogy készülő könyve számára feldolgozza Étienne Sved életrajzát. Markovics kezdő fotós korában, az ötvenes évek derekán sokat nézegette a portrékat a kirakatban. Svéd – cégére szerint a Leica gyár kitüntetett fényképésze – különleges, szemcsementes fényképeket készített.

Félszáz évvel később az egykori műteremnek már híre-hamva sem volt. Az egykori mesterről annyi emlék élt a szakma öregjei közt: 1956-ban alapítója volt a Magyar Fotóművész Szövetségnek, jó kapcsolatokat ápolt az akkori művészvilág tagjaival, és a forradalom után – feltehetőleg – Svédországba távozott.

Markovics a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum Svéd István feliratú dossziéjában ugyanakkor egyetlen anyagot talált: franciául dokumentálta Étienne Sved munkásságát. Hamarosan kiderült: Étienne Sved nem volt akárki.

1914-ben született Székesfehérvárott Süsz István néven. A harmincas évek elején származása miatt nem mehetett képzőművészeti főiskolára. Az Orbán Dezső alapította Atelier grafikusiskolába járt. Plakátversenyeken nyert díjakat, munkáit akkoriban Svéd néven jegyezte.

1938-ban, miután a kormányzó „erősített” zsidóellenes politikáján, Svéd Egyiptomba ment. Karikatúrákat rajzolt a kairói Al-Ahram című lapnak, dolgozott a Keleti Publikációs Társaságnál. Több ezer felvételt készített az antik világ műemlékeiről és a Közel-Kelet hétköznapjairól. A képek előhívása közben döbbent rá az egyiptomi freskók és a jelenkori egyiptomi társadalom hasonlóságára.

Munkái komoly sikert hoztak, amikor 1946-ban Párizsba költözött. Egyiptomi művészet című könyve 1951-ben jelent meg, Étienne Drioton szövegével. A két évvel később publikált Egyiptom szemtől szemben című kötetét Tristan Tzara kommentálta. A francia állampolgárságot 1947-ben kapta meg. A hatvanas években – már Étienne Svedként – Nadar-díjat nyert Provence-ról készült albumával. Akkor alapította meg saját reklámügynökségét is. Részt vett az avignoni színházi fesztivál megteremtésében. Nizzáról készült albuma elnyerte a Legjobb franciaországi városmonográfia díját. Jean Cocteau-val már a negyvenes évek végén eltervezték, hogy kiadják az író Maalesh, egy színházi turné naplója című úti beszámolóját, a fotós közel-keleti felvételeivel. A terv kissé megkésett.

Étienne Sved 1996-ban halt meg. A Cocteau-val tervezett könyv 2003-ban jelent meg – Svéd özvegyének, Yvette-nek a közreműködésével – az azonos című kiállítással egy időben. A tárlat 2005-ben a Párizsi Magyar Intézetbe is eljutott.

Ám ezekből az adatokból nem mindegyik szerepelhetett Markovics Ferenc könyvében. Ugyanis a szerző a kötet készítése közben nyomát vesztette Svédnek. Legalábbis ami életrajzának 1954 és 1959 közötti szakaszát illeti. Markovics emlékezett viszont a Svéd Fotó kirakatára, amelyet éppen a fotós életrajzából „elveszett” időszakban nézegetett sokat.

Markovics úgy vélte: Svéd a háború után visszatérhetett Magyarországra, hogy felkutassa rokonait. A Rákosi-érában aztán itt ragadt, műtermet nyitott. Később pedig valami úton-módon visszament Franciaországba, ahonnan élete 1959-től ismét nyomon követhető volt. Markovics könyve ezzel a verzióval jelent meg.

Markovics csak a a könyv megjelenése után szerzett tudomást Étienne Sved 2005-ös kiállításáról a párizsi intézetben, majd talált kapcsolatot a fotós özvegyéhez. Akkor lefordította s elküldte az asszonynak a könyvében megjelent írást Étienne Svedről. Yvette Sved köszönte a gondos munkát, csupán annyi észrevételt tett: Étienne Sved 1954 és 1959 között nem lehetett Magyarországon, ugyanis Párizsban akkoriban születtek gyermekeik. Szép sorban, mind a három. Étienne épp azért „tűnt el”, mert apai teendői temérdek idejét lekötötték.

Markovics Ferencnek fel volt adva a lecke: ha Svéd István akkoriban Párizsban élt, vajon ki működtetett az ötvenes években Svéd István néven fotóműtermet a Szent István körút és a Tátra utca sarkán?

Markovics a könyv megjelenése után talált rá a Tátra utcai házban műtermet üzemeltető Svéd hajdani szállásadónőjére. A kilencvenegy éves Lili néni emlékezett is az akkoriban harmincas éveiben járó fiatalemberre. Az idős hölgy is úgy tudta: Svéd István valószínűleg Svédországba távozott 1956-ban. Ami, ugye, nem esik útba Egyiptom felé.

Markovics ugyancsak könyve kiadása után kapott levelet a Bostonban élő nyolcvanöt éves fényképésztől, Kálmán Bélától, aki észrevételezte: a kötetben publikált Svéd-portré nem hajdani ismerősét ábrázolja.

Kezdett előrajzolódni egy másik Svéd alakja, de a kép még elég szemcsés, homályos volt.

Markovics ekkor levélben kérte meg a hetvenes években Svédországba emigrált kollégáját, Kálmán Zsuzsát, hogy próbáljon utánajárni a Svéd-vonalnak. Két nap múlva érkezett a válasz: Kálmán Zsuzsa megtalálta Svéd István nyolcvan felett járó bátyját, Svéd Ferencet. A báty Stockholmból e-mailezni kezdett Markovics Ferenccel, aki végre pontos adatokat kapott a „másik” Svédről.

Arról a Svéd Istvánról, aki 1924-ben született Kiskunhalason – Seidner István néven. Aki Budapestre kerülve szintén Orbán Dezső Atelier-jét látogatta. (Akkoriban Étienne Sved már Egyiptomban volt, nem találkozhattak.)

Svéd István textiltervező lett, a kispesti textilgyárban kezdett dolgozni. A második világháború átvészelése után Amerikába készült, Törökországon át akart célba érni. Aradig jutott, ahol megnősült, s lánya született 1947-ben. Később megromlott a viszonya felesége családjával, és visszajött Budapestre. Nevüket bátyjával 1949-ben változtatták Svédre, a svéd irodalom iránti tiszteletből. Bár ez ügyben is találni egy kis félreértést: a Svéd testvérek egyik nagy kedvence a svédnek hitt norvég volt: Ibsen.

Svéd István Aradról visszatérve megnyitotta pesti műtermét. Különleges tónusú képeinek titka egy általa felfedezett előhívó-folyadékban rejlett, amellyel kisfilmekről lehetett hihetetlen szemcsefinomságú és vonalélességű képeket készíteni. Csak Leica géppel dolgozott, fotóit felhasználták a cég reklám- és ismeretterjesztő kiadványában. Valójában ő volt a Magyar Fotóművészeti Szövetség egyik alapítója 1956-ban, majd nem sokkal később Ferenc bátyjával együtt Svédországba távozott. Nagy reményekkel vitte magával különleges előhívójának receptjét, de a szer nem tette milliomossá: svédországi partnerei egyszerűen ellopták a titkát.

Svéd István a hatvanas évek közepéig az Ericson cégnél dolgozott, és egy fényképészműtermet is fenntartott.

1964-ben az akkor már Izraelben élő, Aradon született Éva lánya a Magyarok Világszövetsége segítségével felkutatta apját, s meghívta magához. Svéd István, az egykori körúti fotós Tel-Avivba költözött. Többé nem fényképezett. Egy telekommunikációs cégnél vállalt munkát. Hetvenhét éves korában hunyt el, 2000-ben.

Svéd István bátyja egyébként hosszú éveken át Magyarországon töltötte nyarait. Csillaghegyi ismerőse házában, kétszáz méterre Markovics Ferenc otthonától. Végül is: kicsi a világ.