Stradivari és én: Várdai István zenéről és alázatról

– „Nincs abban túlzás, hogy száz évben egyszer születik akkora zenei tehetség, mint Várdai István.” Mit gondol, kitől idéztem?

– Nem tudom, de nagyon elfogult az illető.

– Körner Tamás, az ön impresszáriója mondta ezt.

– Szerintem Tamás kissé részlehajló, igaz, én is az vagyok vele. Ő korábban a Fesztiválzenekar igazgatója volt, nagyon sokat tett és tesz ma is azért, hogy a magyar zenei élet nyitottabbá váljon. Sok muzsikusunk köszönheti neki, hogy a legjobb külföldi helyeken léphetett fel és a nevét megismerte a világ. Nekem is rengeteget segített a tehetségem kibontakoztatásában. De arról, hogy ki a legjobb a zenében, eszembe jut egy anekdota. A neves amerikai hegedűművészt, Jascha Heifetzet egyszer megkérdezték, mit gondol egyik kollégájáról. Azt válaszolta: „Ő a világon a második legnagyobb hegedűművész.” És ki az első, kérdezte a riporter. „Vagyunk egypáran” – felelte Heifetz.

– Mégis, olykor nem érzi nyomasztó tehernek a világsikert– Elképesztő elvárásoknak kell megfelelnie.

– Ha túl sokat foglalkoznék ezzel, nem juthattam volna el odáig, ahol most tartok. Felületes és külsőséges dolgok vonnák el a figyelmemet az igazi munkáról. Az is igaz, hogy ehhez a pályához kell egyfajta egészséges ego. Fontos a muzsikus személyisége, kisugárzása, hisz a közönség főleg az előadóművészek miatt jön el a koncertekre. De nem az a cél, hogy én legyek a középpontban, hanem hogy közvetíteni tudjam azokat az értékeket, amelyek a zenében vannak, és átadhassam a zeneszerző gondolatait.

– A színész rémálma, hogy belesül a szerepébe a színpadon. A zenésznek is vannak hasonló félelmei?

– A fellépések előtt mindig hagyok időt magamnak, hogy alaposan átismételjem azokat a műveket is, amelyeket már nagyon jól tudok. A lámpaláz és az adrenalin ma már inkább serkentően hat rám, de kezdetben rettenetesen izgulós voltam. A légzésemet sem tudtam kontrollálni a színpadon. Aztán főleg az edzett meg, hogy nagyon sok hazai és nemzetközi versenyen vettem részt.

– A londoni központú Bachtrack.com az egyik legismertebb komolyzenei fórum. Rendszeresen közöl toplistákat előadókról is. E szerint tavaly ön volt a világ legtöbbet foglalkoztatott csellistája.

– Az efféle listáknak inkább PR-értékük van, nem jelentenek minőségi rangsort.

– A koncertszervezők nyilván azokat hívják szívesen, akiket jónak tartanak és akinek a nevére eljön a közönség. Hány koncertet adott tavaly?

– Körülbelül százat, ami nagyon sok, ha beleszámítjuk az utazásokat, a próbákat, az új darabok tanulását is. Akadt olyan hónap, hogy összesen öt-hat napot töltöttem otthon, mert folyamatosan úton voltam. A zenélés nemcsak szakma, hanem életforma is. A pszichológusok biztosan megállapítanák rólam, hogy munkamániás vagyok. A hiperaktivitásomat gyerekkorom óta leginkább a zenélés és a napi gyakorlás köti le. Persze tudom, megvan a veszélye annak, ha az ember kétfelől égeti a gyertyát, de egyelőre úgy érzem, bírom ezt a munkatempót.

– A karrierépítés és az anyagiak is motiválják?

– Természetesen fontos az is, hogy a munkámmal elért színvonalon élhessek a családommal. Megadhassam nekik, ami kell.

– Mi áraz be manapság egy muzsikust?

– A zenész kelendőségét az méri, hogy hová hívják meg koncertezni, kikkel lép föl, milyen zenekarokkal s főleg hogy visszahívják-e újra játszani. Egy magyarnak általában háromszor nehezebb a nemzetközi pályán érvényesülnie. Az én karrierem sem úgy épült fel, hogy alám toltak egy nagy menedzsmentet, és minden ajtó kinyílt előttem. Másfelől azt gondolom, a túl korán jött túl nagy siker árthat is: egy fiatal, éretlen muzsikus nem biztos, hogy jól tud élni a lehetőségeivel. Én például idén novemberben fogok először fellépni a Londoni Filharmonikusokkal, és talán most már megvan az esélyem arra, hogy nyomot hagyjak az ottani közönség emlékezetében.

– December óta egy német mecénástól – örök használatra – kapott Stradivari csellón játszik. Egyszer csak csengett a telefon, és valaki megkérdezte: „Herr Várdai, akar ön egy Stradivarit?”

– Először a hangszer amerikai tulajdonosa hívott fel, hogy eladó a cselló. Családi okokból meg kell tőle válniuk, és azért hívnak engem, mert örülnének, ha én játszanék rajta. Feltéve, hogy ismerek valakit, aki rövid időn belül meg tudná venni.

– Ha jól értem, ön győzte meg a német befektetőjét a hangszervásárlásról?

– Voltaképp igen, bár egy Stradivari ­cselló önmagában is rendkívül értékes műtárgy: ha most körülbelül egymillió dollár az ára, tíz év múlva az ötszörösét fogja érni. Régen a királyi családok egymás között cserélgették az ilyen hangszereket. Kultúrtörténeti jelentősége is van annak, hogy a Stradivarik visszakerüljenek Európába, és ne távol-keleti multimilliárdosok vásárolják fel őket. Valóságos harc folyik ezekért a hangszerekért. Egy Stradivari cselló értékét az is meghatározza, hogy mennyi benne az eredeti farész. Az enyémet a mester még 1700 előtt készítette, ez volt az első kísérleti csellója, és annyira jól sikerült, hogy szinte minden eredeti maradt benne.

– Tényleg sokkal szebb a hangja, mint más gordonkáé?

– Nagyon jellegzetes, gyönyörű hangzása van, hihetetlen harmóniában szólalnak meg a mély és magas regiszterek. Stradivari hangszereinek titkát sokan próbálták megfejteni. Lézeres vizsgálatoknak vetették alá, szinte molekulaszinten azonos mását megépítették, de mégsem úgy szólt, mint az eredeti. Mert a hang a fa korától, az anyagban lejátszódó biokémiai folyamatoktól is függ. A fába beépülnek azok a rezgések is, amelyeket az előző zenészek játéka keltett benne. A hozzám került csellón játszott korábban például a világhírű Jacqueline du Pré, az 1987-ben sclerosis multiplexben fiatalon meghalt muzsikus. Aztán az amerikai csellóművész, Lynn Harrell is.

– Nem lehet könnyű együtt élni egy Stradivarival. Nem aggódik folyton, hogy elveszti vagy ellopják?

– Muszáj túllépni ezen, különben nem tudnék a zenélésre koncentrálni. A hang­­szer persze biztosítva van, ha repülünk, neki külön repülőjegyet kell venni, hogy mellettem utazhasson. A csellisták ezért is szoktak kevesebb koncertet adni, mert nekik dupla utazási költségeket kell fizetni. Amióta a Stradivari velünk van, megváltozott az életünk. Németországban, Kronbergben lakunk a családommal, és biztonsági rendszerekkel, kamerákkal kell őriztetni a házunkat.

– Néha nem féltékeny a csellójára? Honnan tudja, hogy egy koncertmeghívás önnek szól, vagy a Stradivarinak?

– A cselló ahhoz kell, hogy még jobban játszhassak és szolgálhassam a zenét. Ugyanakkor tény, a hangszertől is függ, hogy hová hívják meg a muzsikust játszani. Nagyon tehetséges művészeink vannak, akik azért nem juthatnak ki csúcskategóriás koncertekre, mert nincs hozzá megfelelő hangszerük.

– Ha nem ment volna ki Németországba, valószínűleg sose jut hozzá egy ilyen csellóhoz?

– Kint valóban más a mecénásszemlélet. Magyarországon nem alakult ki a zenepártoló tehetős polgárság. A mai újgazdag réteg pedig más területeken akar befektetni. Nálunk is létezik ugyan egy állami hangszergyűjtemény, amelynek darabjait a hazai muzsikusok használhatják. Csakhogy ezzel a gyűjteménnyel eléggé át lettünk verve: több „márkás” hangszerről közben kiderült, hogy nem az, aminek látszik. Vagyis hamisítványok, ráadásul nincsenek karbantartva. Összehasonlításképp: például az orosz Mariinszkij Színház az elmúlt tíz évben 240 millió dollárért vásárolt hangszereket. Az észteknél országos program indul az állami hangszerállomány felújításáért és bővítésért, az a céljuk, hogy minden iskola és gyerek hangszerhez juthasson.

– Ön Pécsett született 1985-ben, ott kezdett csellózni nyolcéves korában. A szülei zongoratanárok, de nem akarták, hogy a fiuk is zongorista legyen. Miért?

– Nyilván meg akartak óvni a zongoristapálya nehézségeitől, viszont az, hogy zenét tanuljak, magától értetődő volt. A szüleim elvittek egy zeneiskolai hangszerbemutatóra, és azonnal a cselló tetszett meg. Kezdettől fogva szerettem a hangszer formáját, a hangját, még azt is, ahogy a fa rezgését éreztem a mellkasomon.

– Úgy beszél róla, mint egy élőlényről…

– A fa élő anyag, s olykor tényleg úgy érzem, mintha a csellóm a testvérem lenne, akivel nagyon jó együtt játszani.

– Tizenkét évesen felvették a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2009-ben diplomázott. A magyarok közül egyedüliként meg­­nyerte a hangszer-kategóriájának két legnagyobb világversenyét: a genfi nemzetközi csellóversenyt, majd Münchenben az ARD nemzetközi csellóversenyét is. Emellett a bécsi Ze­­neakadémiát is elvégezte. Másféle szellemiséget tanult ott?

– Amikor kimentem Bécsbe, az első, amit megtapasztaltam, hogy megszűnt az addigi kitüntetett szerepem. Előtte itthon én voltam a „mi Pistink, a mi legügyesebb fiunk”, Bécsben nem volt kivételezés. Azt mondták nekem: na, mutass valamit! És utána sorolták, amit rosszul tudok, s hogy mik azok a görcsök, technikai problémák, amiket ki kell javítani, különben rövid időn belül el fogom érni a saját határaimat. Leginkább a zene iránti alázatot tanultam meg, és ez segített abban, hogy képes legyek továbbfejlődni.

– Még csak 32 éves, és zenészként már nagyon sok mindent elért. Egyáltalán mi hajtja még?

– Természetesen szeretnék egyre jobb zenészekkel és zenekarokkal fellépni. Ezen­­kívül van egy hobbim is: noha hangszert nem készítek, nagyon izgat a csellók felépítése, beállítása. Szívesen segítek másoknak is ebben. Zenészbarátaimmal van egy nagy közös tervünk is: közép-európai tehetséges fiatal muzsikusokat támogatnánk, megkönnyítenénk, hogy jó minőségű hangszerhez juthassanak, közös kurzusokat tartanánk nekik. Azt szeretnénk, hogy senkinek se jelentsen hátrányt, hogy hová született és honnan indul a zenei pályán.