Spirói rémdráma: félistenek kukabúvár szerepben

– Darabja, az Elsötétítés szinte anatómiai pontossággal mutatja be: milyen végletes helyzetekhez vezethet a korlátoltság, kisszerűség, indulati reflexió. Akár rémdrámaként is aposztrofálhatnánk a művét, miközben az is tény: írói instrukciói szalonkörnyezetet írnak elő, s minimalizálják a színészek szakmai eszközrendszerét. Úgy dől össze a világ, hogy a játszók alig moccannak el szépen kárpitozott székeikről. Elszoktunk az ilyen lecsupaszított helyzetektől.

– A szalondrámáknak nagy játszási hagyománya van Magyarországon. Pedig le is szoktuk becsülni a bulváreredetű műfajt, amely Franciaországból terjedt el a 19. században. Elsősorban vígjátékok voltak, de idővel kicsit komolyodni kezdtek. Dramaturgiájának megalkotói – mások mellett Sardou, ifj. Dumas, Eugéne Sue – egyébként a francia klasszicista színművekre is építettek. De míg annak szerzői – például Corneille, Racine – királyokat és ókori hősöket állított színre, addig a szalondarabok a polgárságot. Az Elsötétítésben is két polgári réteg van összeházasodva: a keresztény és a zsidó. Rájuk csap le a III. zsidótörvény. Úgy gondoltam: a történet elbeszélésének nem árt, ha ennyire tömör szerkezetet hozok létre. És éppen a honi „szalontradíciók”miatt lett a szokásosnál is visszafogottabb a színészi mozgástér.

– Említett tradícióknak melyek a sallangjai?

– A színészek a szalondarabokban általában azzal segítenek magukon, amivel tudnak: cigarettázással, egymás tapogatásával, össze-visszarohangálással. Sokféle álcselekvéssel, ami a legrosszabb magyar hagyomány. Pedig lehet ezt jól is csinálni, gondoljunk a vonatkozó angol előadásokra, vagy a műfaj bécsi népszínmű változatára. Én azt szerettem volna, ha a színészek szinte karót nyelve ülnek, nem csinálnak semmit azon kívül, hogy mondják a szöveget.

– Az Elsötétítésben nem csupán a racionalista férj, de az érzelmei által elragadott, józanságát elveszítő feleség is meglehetős alapossággal fogalmazza meg az olykor szélsőségbe csapó mondatait.

– Miként a játékmód, úgy a szöveg is erősen stilizált. Úgy ember nem beszél, ahogy ők: túlságosan magasröptűen, pontosan. Amiben persze az is benne van, hogy még az asszony is próbálja elfojtani az érzelmeit. Engem rendkívül érdekelt, miként lehet belőlük szinte kiiktatni az érzelmeket egy túlstilizált szöveggel. Amely emóciók aztán persze kitörnek és gondokat okoznak. Különben bizonyos stilizáció mindig része a rendesebb színműveknek. Olyan csúnyán sem beszélnek a hétköznapokban, ahogy azt például jobb darabokban teszik egyes szereplők. Mert az is szabadvers. Annak is megvan a maga gondolatritmusa, esetleg rímei, annak is kötőinek kell lennie. Az is emelt szintű beszéd, csak a nézők nem mindig veszik észre.

– Színházban semmi helye a földszintes látásmódnak?

– Én úgy gondolom: a színpadon nem lehet olyannak ábrázolni az embereket, mint amilyenek mi vagyunk. A színpadon a színészek akkor is félisteneket, isteneket alakítanak, ha véletlenül kukabúvár a szerepük. A színpad nem véletlenül magasasodik el a földtől. Az egy emelt színt. Nem az a cél, hogy magunkra ismerjünk, vagy az életet ábrázoljuk úgy, ahogy van. Hanem valami elvontabb, általános dolgot.