Sör és hamu

A 20. század ismert liberális sovinisztája, Rákosi Jenő úgy vélte: a Magyar Hiszekegy nem a legszebb költői mű, amivel életében találkozott, és szerzője is inkább amatőr rímfarigcsáló, mintsem poéta. Viszont maga a rigmus egy egész nemzet szívéből s szívének szól! Ám akárhogy nézzük is, akármennyit ártott is a magyarságnak – lamentált memoárjában Rákosi –, a költő az Ady Endre (és bizony nem Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna), mert neki van tíz örökké ragyogó verse, és ennél több Petőfinek sincs.

Magam nem vagyok sem ismert, sem liberális, sem soviniszta (tréfálok), de ennél jobb fölvezetést nem találtam Mező Ferenc költői életművének ajánlásához. Mező ugyanis a mostanig, azaz nagyjából három évtized alatt írt „tíz ragyogó verseit” rendezte kötetbe. Akad itt például amolyan helyzet- és stílusgyakorlat, mint a Szása Petrovics: Végakaratom című vers. Ebben a Bajkál-tóig sodródott lírikus megszabadul monomániájától, a forradalom akarásától, belenyugszik, hogy „otthon esem el, ha végre meghalok én”, és azt sem bánja már, hogy „sifonérban / porlik az özvegyi fátyol”. Csak egy kívánsága maradt: „Akasszátok fel a kazánkirályokat!”

Mező Ferenc költészetének egyik jellemzője a magyar irodalomtörténet játékos, játszi könnyedségű birtokbavétele és újrahasználata. És a játszi szóképzés. Egy másik az a kivételes képessége, ahogy a hétköznapit és fönségest egyszerre mutatja, ahogy a fönségest a mindennapiban kutatja, és megfordítva. Ami jelentheti Isten keresését és hiányát, de jelentheti a búcsút egy teli üveg sörtől, amelynek szilánkjait a konyha kövéről kell föltakarítani. „...ez volt az utolsó, és / eltört, mint minden egész” – írja rezignáltan és cinkos mosollyal. Nem egy Papp-Váry Elemérné.

(Mező Ferenc: Sör és hamu. Orpheusz Kiadó.)