Sírva röhög, röhögve sír

Vajdai Vilmos több mint húsz éve tartja életben a mindig változó társulattal (régebben „szingli” művészekkel) működő formációt. Több korszakuk volt már: láttam őket aludni, sétálni elhagyott grundon, direkte rosszat csinálni, a Süss fel, nap nevű kocsmában hetente performálni. Láttam pocsék, szétesett előadást, ügyeset, szellemeset, meghatót, tüchtiget – tagadhatatlan, hogy a TÁP-nak rengeteg színe és formája, meg fonákja is van.

A TÁP vonzza a színészeket – az elmúlt években megfordult itt a hazai színészek színe-java, fiatalok és kevésbé fiatalok, fiúk, lányok, kezdők és celebek. Volt zenés cucc és rendes színdarab – a Jövedelmező állás például, Osztrovszkij darabjából dobbantva; jut eszembe, az is a korrupcióról szólt, három évvel ezelőtt... Vajdai és a TÁP csinált már műsort a Nemzeti Kulturális Alapról is, Kurátorok címmel – nem bírnak elszakadni attól, amiben élünk.

Gazdag portfóliójuk egyik csoportja a politikai színház – divat manapság kárhoztatni, hogy egyáltalán létezik ilyesmi; főleg a múzeumi színház fölkent papjai szoktak kígyót-békát-ostobaságot mondani rá, pedig hát igazi, mondhatni, elementáris, avagy evidens színházi forma ez, csak éppen nem kellemes belenézni abba a tükörbe, amit a pofánk elé tart.

Itt van ez a Korrup Schőn című előadás – nagyon rossz cím, ejtsük magyarul, angolul vagy németül, mindenhogy rémes, a szóviccekkel nagyon kell vigyázni, a leghelyesebb gyorsan túltenni magunkat rajta.

Nincs dráma: a valóságból összeszedett írott anyag van, a valóságot pedig ezúttal a Transparency International és a 444.hu Lobbizz velünk! című pályázatára beküldött írások közvetítik. Sándor Júlia dramaturg és Vajdai Vilmos rendező ebből állította össze azt a történetfüzért, amelynek darabjai svungosan egy irányba tartva felrajzolják egy elképzelt falu, Dögönd tablóját.

A lakók mesélnek, akik már nem is falusiak, hanem városiak, hiszen város lett Dögönd, legalábbis papíron; szépül és fejlődik, ugyancsak papíron. Polgármestere, mindenki „Misi bácsija” például szép kerékpárutat építtet az övéinek: a terv szerint elmegy egészen a városházától a falu határáig. Egyszer, valamikor. Mert az első menetben sajnos elfogyott a pénz; épp csak a polgármester házáig volt elég.

De nem Misi bácsi a tabló központi alakja, hanem egy bizonyos Kázmér, ez a furcsa fickó, aki teli jó ötletekkel és jó kapcsolatokkal a közösség érdekeit tartja szem előtt, de hát kiállhatatlan fickó, mert „hiperérzékeny”, ugrik mindenféle szabálytalanságra, „állandóan kötekedik”, nincsen neki vagyona sem. Igaz, a feleségének van, mert az asszony alapít néhány céget, amely benne van a bicikliútban, egy erdei tanösvényben, amely valójában „vadcsapás”, de erről az ura nem is tud.

A fehérjefeldolgozó üzem kicsit veszélyes – meg is hal valaki –, pedig eleinte igazán jó ötletnek tűnt; ezt még az előző polgármester hozta létre, akit „kinyírt” az utódja, pedig ő nem is volt korrupt, csak nem lehetett visszautasítani az ajándékba kapott Rolexet, és a frissen vásárolt házban sem lett volna értelme betömni a már kész úszómedencét.

A régi trafikosdinasztia árván maradt lánya Misi bácsi segítségével megnyeri a trafikpályázatot, de mit lehet tenni, ha néhány év múlva a polgármester felesége is trafikot akar nyitni – mégsem szenvedhet hátrányt azért, ugye, mert a polgármester felesége.

És akkor a földárverésről még nem is beszéltem, pedig Vajdaiéknak arra is van pofás kis történetük.

Cseppek, aprócska kis cseppek ezek, amelyek először Dögönd méretű pocsolyává állnak össze, a tengert pedig már mi magunk látjuk.

Hullámzik a kacagás a Jurányi termében, alig hisszük, hogy mi magunk röhögünk ilyen törvénytelenül; sokszor a szöveget is alig hallani, mert szétnevetjük a poénokat. Azt is alig hisszük, hogy ez az egész ilyen nevetséges, mint amilyennek ez a nagyon vegyes és nagyon odaadó színészcsapat mutatja; ráadásul váltott csapatról van szó, egy-egy szerepet a különböző előadásokban más-más színész játszik, ki hogy ér rá, ugye. Megérdemlik, hogy mindet felsoroljam, nem csak azokat, akiket ezen a véletlenszerű estén láttam: Andai Kati, Bach Kata, Boros Anna, Ana Vilela da Costa, Egger Géza, Farkas Ádám, Fekete Ádám, Hajmási Dávid, Janklovics Péter, Laboda Kornél, Lazók Mátyás, Márton András, Olasz István, Piti Katalin, Schönberger Ádám, Schramek Géza, Szabó Zsófia, Szamosi Zsófia, Székely Rozi, Sztarenki Dóra, Thuróczy Szabolcs, Törley-Havas Sára, Vadász Krisztina, Vajda Milán.

Nem állnak a színpadon – nincs is színpad: hatalmas vetítővászon van előttünk. A színészek viszont mellettünk, mögöttünk, esetleg előttünk pattannak fel a nézők közül, és egy odalenti kamerába mondják a szöveget, amely a vászonra közvetíti a jókorára nagyított arcot. A szöveg feldarabolva: történetmorzsákat hallunk, amelyek masszívan tartanak egymás és egy szomorú vég felé. De egyelőre, mondom, kacagunk; olyan vicces, ahogy az önkormányzati irodista elmeséli, hogy őt voltaképp nem is fizették le egy pályázati procedúra során, csak nagyon sok pénzért megvették tőle a nagypapa festményét, amelyet aztán ott felejtettek az íróasztalán.

Néha fergeteges tangó, máskor rapbetét segít szabdalni a történeteket – kell is szusszanni, mert érezzük, a feneketlen vihogás keserű gombócot gyúr a torkunkban. Aztán nézzük politikusainkat a Parlament folyosóján – mindig a hátuk, mintha menekülnének, pedig dehogy, sőt. Aztán összeüvöltöznek a szereplők, miért is történt úgy, ahogy; mi történt ezzel a Kázmérral, miféle baleset ez – aztán meghalljuk a rendező, Vajdai Vilmos meleg-mély hangját: versprózát mond, vagy prózaverset, mindegy. Szöveget, rólunk.

„Ebben, és ami az utóbbi jó pár éve Magyarországon folyik, az összes kis ügyben benne van minden. Benne van minden. A vérdíjként kapott kutatóintézet, kuratóriumi tagság, Kossuth-díj, nagyköveti poszt, a hálás tekintetek, a »lenne itt még valami, államtitkár uramok«, a tehetséges unokaöcsök, még tehetségesebb nagybácsik és legtehetségesebb sógornők...

...A szoba-konyhás, tulajdonképpen szépen felújított Mohácsunk, csendes, lichthófra néző Világosunk, a megkímélt állapotban, igényesnek eladó Don-kanyarunk, a majdnemjeink, a lényegébenvévék, a bizonyosösszegbőlvégülis.”

Ordítás és csönd, ez van utána. Taps nincs. Visszük a gombócot a torkunkban, a gyomrunkban, egészen a Margit hídig és tovább.