Sírunk, nevetünk
A Mátyók Lilla és Pánczél Andrea vezette galéria láthatóan többre törekszik, mint hogy egy legyen a sok hasonló pesti intézmény között. Õk a fiatal képzőművészek felfedezését, felkarolását, menedzselését tűzték ki fő feladatnak, s e cél szellemében írták ki ezt a pályázatot is, amely A rendszerváltás húsz éve címet viselte.
A pályázatra – mint megtudtuk – több mint nyolcvan alkotó jelentkezett kilencvenegy művel. Közülük választotta ki a Baksa-Soós Vera vezette zsűri azt a huszonegyet, amely most a Képíró utcában (nomen est omen: immár négy galéria található a kicsiny belvárosi utcácskában) látható, de májustól világ körüli útra indul, és – a tervek szerint – megfordul majd Berlinben, Párizsban és Bécsben, hogy végül a diszeli Első Magyar Látványtárba érkezzék.
Nem tudom, milyen lehetett a beküldött művek egészéről alkotott kép, ez a huszonegy munka – főleg így együtt – igazán érdekes. Sírunk, nevetünk, amíg nézzük őket. Hogy miképpen gondolkodnak a húsz év előtti világról azok az alkotók, akik akkor jószerivel apró gyermekek voltak. (Serdülők, esetleg.) Többféleképpen, természetesen. De nem ítélőleg, hanem inkább a megértés igényével. És ez az, ami a legtöbb reményre jogosít. Van persze humor, van irónia, van politikum, van magánéleti vonal, ahogy illik. Van sokféle megközelítés, sokféle megoldás, és persze van tehetségbeli különbség is, de hát ez így természetes. Ám van valami lemondó melankólia is a képekben, olyasmi, amit az ember még nemigen várna el huszonéves fiataloktól.
Nem irigylem őket.
Vagy igen.
