Shakespeare a Rákóczi úton

Mert a londoni nézőknek órákon át kellett állniuk egymás sarkát taposva (mint a régi szép időkben, ahogy mondani szokás), én viszont kényelmes páholyi ülésemből tekintettem alá, és még azt is megtette értem az operatőr, hogy hol a nézők szemszögéből, hol a magasból, hol közelről fényképezte az előadást. Vagyis én sokkal bensőségesebb viszonyba kerültem az idén négyszázötven esztendős mester (nem néz ki annyinak, szavamra!) egyik klasszikus (melyik nem az?) művével, mintha a helyszínen lettem volna. Igaz, a filmszalag közénk állt, közém és az előadás közé, de ez nálam egyáltalán nem csorbította az élményt. (Igen, a Globus-konzervet is szerettem anno, próbálták a székelykáposztájukat?)

Az Uránia mozi az évfordulóra sorozatot indított a Globe Színház előadásaiból. Ezúttal a Vízkereszt volt műsoron (vagy amit akartok) az Original Practice előadásában. A társaság, melyet Mark Rylance és Stephen Fry vezet, megpróbálta „rekonstruálni” az 1601-es előadást: a női szerepeket is férfiak alakították (nehéz is lett volna másképp, hiszen a csoportnak csak férfi tagjai vannak), az eredeti darabot adták elő húzások nélkül, sőt néhány Shakespeare-dallal bővítve. A mozgások jelzésszerűek voltak csupán (ennél többet a Globe színpada, mely szintén az Erzsébet-kori épület rekonstrukciója, nem is igen enged), a jelmezek is szinte konvencionálisak, a főszerep mindvégig a szövegé és a szövegmondásé. Tim Carroll, a rendező (nevével találkozhatnak még ebben a lapban, hiába, itt szerkesztés folyik) teret enged az apró gesztusoknak és a nagy színészegyéniségeknek (mindegyikük az), akik egymást segítve bontják ki a körkörös félreértések komédiáját, melynek eredményeképpen a végén a néző sem tudja már, fiú-e vagy lány.

Legközelebb (augusztus 5-én) A makrancos hölgy jön: ne hagyják ki.

Jolsvai András