Rudolf királyfi
Annyi vérbenyihhant mayerlingi spekuláció után végre egy könyv, amelyben érvényesül Bertolt Brecht tanácsa: „Ne meresszétek olyan romantikusan a szemeteket!” A filléres „szerelmi regények” románcát, a „borzongjunk” gerjesztett gesztusait az irónia és a kételkedés racionalizmusa hűti.
A trónörökös ezekben a ponyvaregényekben hivatalból „nyalka, fess és daliás”, akitől nem idegenek a nagy gesztusok, még az afféle szentségtörésszámba menők sem, mint az idézett (apokrif?) „szarok az uralkodásra”. Hiába: „az anyja rossz, nyughatatlan vére”, mondták a kortárs rudolfológusok gondterhelten.
A mayerlingi kettős halál sosem igazolt magyarázatával sokféleképpen próbálkoztak: nem sikerült Vetsera kisasszony küretje, a trónörökös egyébként is összeomlott lelkileg, apjával való ellentéte kiéleződött, házassága boldogtalan volt, politikai aspirációi reménytelenek, személyisége széthullott. Akár azt is megkockáztathatnánk: a 36 milliós, de rozoga birodalomnak valamiféle szimbolikus halálvágya képződött meg a mitologikus történetben. („Micsoda meglepetés lehetett szegény Máriának, amikor tényleg meghalt...” – ironizál a szerző.)
No de mi volna minderre (vagy legalább erre-arra) a bizonyíték? Hát hisz épp az a bizonyíték, hogy nincs bizonyíték! Szinte semmire. Nyilván eltüntették. Gutaütés? Mint először mondták. Szívroham, elmezavar, mint később magyarázták. A Monarchia trónörököse önkezével ölte meg (?) 17 éves (terhes?) szeretőjét, akinek „szép tetemét” a temetést intéző hivatalosak tapintatosan „Müllernek” nevezik a belső kommunikációban. Külsőben meg sehogy.
Kellő gyanakvást érdemelt volna „a parfümillatú grand guignol”. Amelynek azóta sincs megoldása. Ez lenne a tökéletes bűntény? Titkos tettes, titkolt áldozat?
(Bart István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös. Európa Kiadó.)
