Rosszérzetem erősödik: boncolunk. Nem szeretem, amikor vágunk.

Rosszérzetem erősödik: boncolunk. Nem szeretem, amikor vágunk. A boncnok érzelemtelen, rezzenetlen, kataton. Talán ez kell ahhoz, hogy valaki ezt a foglalkozást űzze. Talán nem. Lehet ez privát defekt is.

Aztán ölünk egyet (fantasztikus öreg bérház árnyékos udvarán), aztán kiderül, hogy nem kellett volna. A bér: nem minden. És megszólít bennünket a vér szava: ki kinek a testvére. Káin és Ábel? Meg a harmadik, a nő?

Még persze tartozom az első mondat magyarázatával. Míg feszengünk, bekerít bennünket a film. Amikor pedig elkezdenek moziba járni hőseink (akikre a szerelmespár sablonja rá nem húzható), és a jegypénztárosok néhány szóval eligazítják őket a dél-koreai akció-művészfilm globalizmusa tárgyában, vagy máskor, amikor a Nándorfehérvár hősei című történelmi örökbecs, valamint a hanyatlás (és most, itt nem Dugovics Tituszról van szó) jelei között: ráharapunk valami nagyon fogunkra valóra. Hasonló a svéd klinika reklámangyalának kettőse a boncmackóval, a beszélő rák vagy a nagy szembesítés klasszikus jelenete. Játék mind, ironikus kifordítom/befordítom.

Nincs velünk hülyéskedve, felelőtlenül idétlenkedve, és nincs semmi első filmes elfogódottság, rekedt hang, ideges lepedék a rendező torkában (Gigor Attiláéban), hogy én istenem, most aztán én is kinyithattam a számat, csak nem találom Karinthy hegedűjét itt fent, a kupolában. Lent hagytam volna?

Intelligens film. Legyőzi magát, hagyja nézni. S közben eltöprengtet, hogy mi is itt a színe meg a visszája, és most éppen a jó oldalon vagyunk-e.