Rómának szeretettel
Jobb, ha előrebocsátom: akad néhány város, amely „megvett” engem. Aki egyszer is lesétált a Spanyol lépcsőn, vagy megállt a Capitoliumon, az tudja, miről beszélek. Rómába bármikor visszamennék.
Akkor meg különösen, ha Woody Allen a ciceronénk. Aki most az ötvenes-hatvanas évek olasz–francia filmdivatja szerint szabja laza epizódjait, amelyek nem is kapcsolódnak össze, ahogyan statisztikailag a nagyváros lakóinak a pillanatai sem, és amelyekben rendkívüli nem történik: énekelnek a tus alatt, sétálnak, szerelmeket vallanak, tévedések, eltévedések és félreértések bogozzák a történetet – vagyis film készül.
Napjaink a celebhisztéria cefréje révén reprezentálódik, s elég rútul. Ne dőljünk fölényesen hátra magyar zsöllyéinkben, hiszen mi is ugyanerre haladunk. Amikor a rádióban arról interjúznak, hogy tévés üdvöskénk milyen színű bugyit hord (feketét), épp ott tartunk (csak szegényebben), mint amikor a váratlanul celebbé tett Leopoldót arról faggatják: bokszeralsót hord-e, vagy mást. Valamint, hogy van-e Isten. Az egyetemes, globalizált ostobaság és igénytelenség beborít mindent a Tiberistől a Dunáig és azon is túl!
A másik generális téma az öregedés: amerikai építész múltkeresőben belelép az eltűnt idő nyomába a Trastevere mellékutcácskájában, és élettapasztalatilag (kommentátorként, jósként) beleszólna a fiatalok dolgaiba, akik persze nem hallgatnak rá. A megöregedett, nyugdíjas operarendezőt is nyűvi a kor és a kórság, W. A. azonban legalább vénségére végre feleségül vesz egy pszichiátert (jobb otthon). Ő majd karbantartja, hűti.
Róma ide, Róma oda, tartozunk még egy vallomással. Ez a film nem a korszakos nagy művek, a Manhattan, az Annie Hall, a Zelig stb. sorához illeszkedik. Csupán egy bájos, szerethető, élvezhető zenés anziksz: Rómának szeretettel.
(Írta és rendezte Woody Allen.)
