Reménytelen portrékísérlet a Kossuth-díjas Keleti Éváról

A Teréz körúti polgári ház lakásának egyik legfölöslegesebb tartozéka valaha alighanem a bejárati ajtó volt. Nyitottabb otthont az ötvenes évektől ugyanis nemigen lehetett találni Budapesten. Színházi előadások után előfordult, hogy ötven-hatvan színész, író, kritikus, festő, táncos jött itt össze. Párnákon ültek, Keleti Éva édesanyja fokhagymás, zsíros pirítóst készített, teát főzött nekik.

– Számomra ezek a találkozások fölértek egy posztgraduális képzéssel – emlékszik vissza Szilágyi Tibor színművész, akit Keleti Éva a mai napig szinte a testvérének tart.

Itt bújt el hatvanadik születésnapján Bessenyei Ferenc, leült a kályha elé, s azt mondta Keleti Éva férjének: „Meglátod, bérlet leszek.” Itt vacsorázott a halála előtti karácsonyon Róna Viktor, ide hívta meg Márkus László a Ki mit tud? vetélkedőn őt is harsány sikerrel parodizáló Gálvölgyi Jánost. Ide telefonált 1957 februárjában, közvetlenül a bebörtönzése előtt Darvas Iván, ide csörtetett be késő este Latinovits Zoltán, a fotós édesanyja attól félt, összetöri a lakást, annyira feldúlt volt, s hajnalig beszélgetett Keleti Évával.

– Ide járt Molnár Gál Péter, akinek a kritikáit mindig nagyon várták a színészek, vagy egy hihetetlenül jó író, Maróti Lajos, ő sajnos nagyon korán itthagyott bennünket. Szívesen jött Huszti Péter, a szemközti lakásából át-átsétált Mensáros László, otthon érezte magát Kenedi János, a „Kiskenedi”, Dőry Virág, Marton László rendező, Kállai Ferenc, Avar István, Pécsi Ildikó – sokuknak végigasszisztáltuk az életét –, vagy a mai napig jó barátnőm, Béres Ilona, sorolja Keleti Éva, és hozzáteszi: – Nem azt mondom, hogy szabadon éltünk, de boldogan.

Hallgatom a névsort, és arra gondolok, hogyan lehetne hangsúlyos portrét festeni a művésznőről, amikor életének minden szereplője ugyancsak legenda.

– Keleti Éva eredendően tyúkanyónak született – tesz hozzá egy újabb ecsetvonást Keleti Éva arcképéhez Pécsi Ildikó. – Mindenkivel törődött, akit csak ismert.

Gálvölgyi János látszólag messziről indítja történetét, amikor a fotóművészről kérdezem.

– A Vidám Színpad portását, Ele­­mér bácsit mindenki szerette. Amikor megkérdezték tőle a kollégák, mondja már meg, ezt hogyan csinálja, azt válaszolta: könnyű engem szeretni. Látja, Keleti Éva is ilyen ember. Könnyű szeretni.

Sétál a család, 1956

Keleti Éva ebben a lakásban élte le eddigi életét, mégsem ez az a ház, amelyhez életének meghatározó, drámai élménye kötődik. A világháború idején a Pannónia utcai védett házba költöztették őket, a nyilasok elhurcolták onnan a felnőtt zsidókat. Éva reménytelenül zokogott, mire egy rendőr vigasztalni próbálta. „Elvitték a szüleimet”, sírta a kislány. „Mutasd meg, melyik az édesanyád és az édesapád”, szólt neki a rendőr, majd visszahozatta őket, az épületet újra végigjáró nyilasoknak pedig azt mondta, ő ezt a lakást már ellenőrizte. A rendőrrel soha többé nem találkozott. Budapest felszabadulásának napján visszatértek a mostani házba. A bútorok a helyükön maradtak, csak könyveket vittek el, egyebek között az édesapjának dedikált Babits-kötetet.

– Sajnáltuk, de nem fájt, hiszen csak tárgy volt, és nem ember – mondja Keleti Éva.
Amikor sorsfordító, egyszeri találkozásairól kérdezem, gondolatban Indiába repít, ahol hat héten át tanította a fotózást:

– Madrászban rengeteg színes templomot mutatott a helyi kísérőm, s bevitt olyan templombelsőbe is, ahová idegen nem tehette volna be a lábát. Jött velem szembe egy fehérbe öltözött nő és egy férfi, karjukban fehér gyolcsba temetett halott gyermekük feküdt. „Ez borzasztó”, szaladt ki a számon. Az apa tudott angolul, visszalépett, és azt mondta: „Asszonyom, ez nem borzasztó, ez az élet rendje, mi még fogunk találkozni a gyerekkel.” Azóta ez a remény ott cseng a fülemben, sok mindenkit elvesztettem életem eddigi csaknem 86 éve alatt, de hiszem, hogy fogok még találkozni velük.

Keleti Éva nem tudja, mi lett volna, ha nem adja kezébe a fényképezőgépet a szerencse. A tánccal kacérkodott, de alkata, kőkemény izomzata erre alkalmatlanná tette. Polgári neveltetésének köszönhetően két nyelvet is jól beszél, ezért felkérték tolmácsolni a Világifjúsági Találkozón, emiatt lekéste az egyetemi felvételiket. Végül utólag a kémia–fizika szakot tudták felajánlani neki. Két évet el is töltött az egyetemen, aztán nyári gyakorlatra a Forte laborjába került, megismerkedett a fotózás és a filmelőhívás alapjaival, otthagyta az egyetemet, s Langer Klára és Vadas Ernő tanítványaiként a Magyar Fotónál, később annak jogutódjánál, az MTI-nél helyezkedett el, riportfotókat készített.

– Meg kell tanulni, tudni kell a technikát azért, hogy elfelejtsük, automatikussá váljon, ne kelljen rá figyelni – szúrja közbe. – Lépést tartok a korral, fényképezek telefonnal is, noha ellensége vagyok a digitális fotográfiá­­nak, mert nem késztet gondolkodásra, a fotós kattint háromszázat, abból egy bizonyára jó lesz. Nekünk nyolc kockából kellett kiszolgálni a szerkesztőségeket, minden egyes képet megkomponáltunk, kitaláltuk a hátteret, figyeltük a fényeket, árnyékokat.

Gobbi Hilda a dunabogdányi nyaralójában, 1973

Az MTI-ben egy véletlen szereposztás következtében lett színházi fotós.

– Korábban a színházi képeket beállított jelenetekből készítették, Éva viszont maga komponált, szerkesztett remek szemmel – idézi fel Szilágyi Tibor. – Tudja, én most bőven el vagyok látva szerepekkel, de azért is, mert a velem egykorúak már nem élnek vagy nincsenek abban az egészségi állapotban, hogy játszani tudjanak. Őket Keleti Éva őrizte meg nekünk.

– Remek hangulatot tudott teremteni fotózás közben. Magától értetődően kedves, az ember elfelejti, hogy színész, önmagát adja, ezért lesznek hitelesek a képei – állítja Pécsi Ildikó.

– Nem arcokat, a személyiséget kerestem. Amit láttam, ami hatott rám, azt akartam megfogalmazni. Nem azt akartam, hogy jó, csak azt, hogy igaz kép szülessen. Az élet és az idő erősítette meg ezeket a fotókat – vallomásértékű szavak Keleti Évától.

Az MTI után az Új Tükör képszerkesztőjeként dolgozó, majd képügynökségeket vezető Keleti Éva felfedezte magának a színészeket, jó részüket még akkor, amikor karrierjük elindult. Napokat töltött velük együtt, mielőtt fényképezte volna őket.

Kérdezem tőle, most kit fotózna szívesen a fiatalok közül.

– Jár a fejemben mindenféle gondolat, talán újra elkezdek fotózni – mondja óvatosan. – Nagyon kíváncsi lennék Telekes Péterre vagy Józan Lacira. Józant akkor láttam először, amikor a Hegedűs a háztetőn darabban a vőlegény szerepében kiragyogott az előadásból. A lányok közül Tenki Rékát és Tompos Kátyát látom hihetetlenül érdekes egyéniségnek. Persze nem tudják, hogy kicsit fotós szemmel is figyelem őket.

Szívesen megnézném Keleti Éva önarcképét, amit persze nem készített el. Azt mondja, a kíváncsi arcot mutatná be önmagáról. A róla készített fotók közül azt tartja a legkifejezőbbnek, amit a World Press zsűritagjaként csináltak róla.

Három ikonikus képéről külön is beszélünk. Az egyik Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról készült. Az ablakpárkányon ülve tartják régebbi szerepük, a Rómeó és Júlia fotóját.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Megdolgoztam ezért a képért – idézi fel Keleti Éva. – Mindketten nagyon jó barátaim voltak, fölvetettem nekik: elmennék hozzájuk két-három napra, készítenék néhány képet, aztán, ha nem érzik jónak, elfelejtjük őket. A gépet a harmadik napon vettem csak elő, éreztem, hogy szinte már vártak erre az alkalomra. Ültek az ablakpárkányon, Éva ránézett a régi képre, s átzuhant rajtuk, hogy honnan jutottak el idáig. Kapcsolatuk akkor már szakadozott, Évának még mindig sokat jelentett, Zoli lélekben már más világban járt. Ezt a fotót vállalták, csináltam sok másikat is, van azonban, amit soha nem mutattam meg senkinek. A saját sikeremért soha nem sértettem meg mások magánszféráját.

A következőn Az ügynök halála cím­­szereplője, Timár József próbálja fölemelni hatalmas táskáit. A kép alapján szobor is készült.

– Timár már nagyon beteg volt, fontolgatták, hogy leveszik a darabot a műsorról. Előadás előtt odament a táskákhoz, és kipróbálta, meg tudja-e emelni őket, képes-e még játszani. Ezt a pillanatot örökítettem meg. Az MTI laborjában hívtam elő, ott akkor mindannyian szurkoltunk egymásért. Amikor megjelent ez a fotó a hívóban, azt hallottam: „Hű, mit csináltál!” Első kiállításom idején Timár már nem élt, a fotót kiállítottam, s eljött a felesége és hallássérült fiuk is, aki egyébként kitűnő grafikus volt. Igazából akkor éreztem rá ennek a képnek a fontosságára.
Keleti Éva legkedvesebb fotója az Eksztázis, amelynek először a Pillangó címet adta, de barátai átneveztették vele.

– A Margitszigetre hirdették meg a táncestet, de az időjárás beparancsolta az Erkelbe. A tűzoltó mellett álltam, belenyúltam a táskámba, kiemeltem a gépet. Ahogy felnéztem, azt láttam, hogy repül felém egy óriá­­si, kétméteres fekete test fehér ruhában. Automatikusan exponáltam, a képnek nincs is előzménye, ez az egy kocka készült. Annak igazán örülnék, ha egyszer erről a képről is szobrot csinálna valaki.

Eksztázis, 1974