Régimódi történet
Ezernyolcszáznegyvenkilenc után a vagyonosabb embereknek (akik életcéljuknak vagy lelkük és elméjük pallérozását tekintették, vagy nem) volt bizonyos eszméjük arról, hogy mennyit illik költeniük magyar könyvekre-újságokra. Ezért aztán – amint Kemény Zsigmond báró feljegyezte – az ötvenes években többen vásároltak, mint ahányan olvastak magyar nyomtatványokat. És ezért, hogy ők, a helyesen viselkedni igyekvő nem olvasók, a kiadványokba belepillantók, de azokat nem mindig értők támogatták és tartották fönn a (hírlap)irodalmat.
Merésznek nem mondható gondolatom pár éve innen támadt: e régimódi gesztust másolva adózni fogok a magyar kultúrának és talán legnagyobb-legfontosabb vállalkozására, a Bartók Új Sorozatra. És mert igyekvő vagyok, vásárolom és otthon rendre meghallgatom e sorozat újabb és újabb korongjait. Rajtuk például a hajdan (vagy hajdani) revelatív felvételeket. Az Improvizációk magyar parasztdalok fölött című darabot Kocsis Zoltán játékában, 1980-ból. Vagy szintén az ő előadásában, ugyanebből az évből, a Tizenöt magyar parasztdalt. Vagy legendás Bartók-felvételeit a kilencvenes évekből.
Úgy képzelem: ezek a műveknek a „kritikai kiadásai”. A szerzői szándékot pontosan és fölülmúlhatatlanul, megismételhetetlenül követő előadások. A tökéletes, a végső hangok, amelyeket újra megszólaltatni lehetetlenség – talán megkísérelni is reménytelen. (Nyilvánvaló, hogy így kell lennie. Különben nem e régi felvételek szólnának az új lemezeken.)
Ám a régi vagy régimódi előadásoknál mintha mégis csillogóbbak volnának a frissebbek. A legújabbak közül mondjuk a Román népi táncok kiszenekarra vagy a Román tánc. Előbbié egy kedves kis darab szép előadása. Utóbbié színpompás, kissé misztikus, furcsán impresszionisztikus, mégis táncszerű.
