Régi idők operája

Nem tudom, milyen állapotok uralkodtak a mű 1853-as bemutatóján (pedig mintha ma lett volna), mindazonáltal a mester, ha élne (kettőszázegy esztendős volna, mint tudjuk, nem kor az egy ilyen kaliberű zeneszerzőnél), bizonnyal kedvtelve nézte volna ezt az előadást. Merthogy nagy eltérés nemigen mutatkozhatott. Vámos László „klasszikus” rendezése (ez a szó itt azt jelenti, hogy bizony az is igen régen történt) eredetileg a szegedi szabad térre szerveződött, mint egy kifestőkönyv, hatalmas tablókban gondolkodott. (Díszlet, jelmez ehhez a felfogáshoz igazodik.) Ehhez járul még a statikus játék, a szereplők jobbára megállanak a színpad elején, és a közönség felé fordulva énekelnek. (Munkásságukat nagy ívű kézmozdulatokkal kísérve.) S hogy a régiségélményünk teljes legyen, a szereplők minden egyes kép után (összesen nyolc ilyen akad a darabban, melyeket most nem négy, hanem csak két felvonás között osztanak el igazságosan) kijönnek meghajolni a függöny elé. (Addig odabent eltologatják a díszletet.)

Mármost a kérdés az, lehet-e Verdit ma ilyen, hogyismondjamcsak, nemes konzervativizmussal játszani. Lehet-e úgy tenni, mintha százhatvan éve semmi sem történt volna a világban meg az operaszínpadon?

Ne hamarkodják el a választ, ugyanis lehet. Határeset, annyit mondanék, de megoldható. Kell hozzá egy olyan zeneszerző, mint Verdi, egy olyan karmester, mint Kovács János, és egy olyan énekesnő, mint Sümegi Eszter. Leonóra ebben az előadásban abszolút főszereplővé válik: ha Sümegi énekhangja betölti a teret, a közönség moccanatlanul, elvarázsolva figyeli, s aztán önkéntelenül jön a taps és a bravó. Fokanov Anatolij és Hector Lopez Mendoza derekasan megverekszik egymással (és Luna gróf meg Manrico szerepével), de a pálmát ezen az estén a szoprán vitte el.

Balogh Károly