Ragályos aggály

Bizony, minden járványos kórság alkalmas eszköz az apokalipszis megidézésére. Legyen szó pestisről, amelyet a patkányok terjesztenek („őspatkányok”), középkori koleráról vagy a huszadik század gyermekbénulási járványáról.

Az ilyen tömeges fenyegetettség mindig kizökkenti az időt, ex lex helyzetet teremt. De ha a normális körülmények sem tekinthetők normálisnak, mert épp háború van, méghozzá világháború, akkor érzékenyebbek az idegvégződések, sajgóbbak a fájdalmak, tétovábbak a magyarázatok.

Hősünk egy katonának alkalmatlan (erősen rövidlátó) amerikai sportember, aki 1944 fullasztó nyarán ép testbe ép lelkeket szeretne belenöveszteni a rá bízott, vakációzó lurkókba, míg meg nem jelenik a városban, a negyedben, a sportpálya szélén a Heine–Medin-kór, s nyomában az első bénulások, fulladásos halálok, temetések. És az első kételyek: szabad-e a gyerekeket összegyűjteni, ilyenkor fizikai megterhelés alá vetni. Használ vagy árt az efféle? És aki a maga kötelességét tartja legelébbvalónak, nem éppen vak eszköze-e a végzetnek?

Cantor tanár úr szenved, töpreng, megtántorodik, végül megfut. A miazmás kánikulából a hegyek közti üdülőtábor komfortjába, a szabad és sportszerű elfoglaltságok közé, a magányból szerelmesének karjaiba. Lehetne hepiend. Ha nem Philip Roth írta volna meg a történetet. Csak hát ő az a fajta, aki újra meg újra felteszi a kérdéseket választásokról és következményekről. Vajon mennyire vagyunk tehetetlenek a körülmények hatalmával szemben? Vajon miért alakult ki bennünk az emberi tépelődésnek az a mintája, amely nem egyszerűen tudomásul veszi a tragédiát, hanem át is alakítja bűnné? Magára veszi. Talán abban a reményben, hogy a bűn – ha személyhez kötődő, ha hozzánk tartozik – megbánható s tán megváltható. Az etikánk működik az efféle vállalások, gyötrődések, kínok mélyén.

És sokszor még ez sem elég. Cantor tanár úr számára sincs megváltás.

(Philip Roth: Nemezis. Fordította: Nemes Anna. Európa Kiadó.)