Rabvilág

Börtöndrámájában egy analfabéta arab elítélt gengszterré válásának „karriertörténetét” mutatja be, és azt is, ahogy a korzikai börtönmaffia rettegésben tartja a rabokat. Állítólag a párizsi híres-hírhedt Santé börtönben tett látogatása nyomán született meg önben A próféta terve.

– Csak részben igaz. Annak idején megkerestek a párizsi főpolgármesteri hivataltól, hogy vegyek részt a Halálos szívdobbanás című filmem vetítésén a Santéban. Sokkhatásként ért a börtönlátogatás. Emellett azért még több dolog is befolyásolt. Gyakran a munkatársaimmal, producerekkel való beszélgetések alapján körvonalazódnak bennem a tervek filmekről, színészválasztásról. A Halálos szívdobbanás után például feltettem magamnak a kérdést: vajon a filmezést ugyanazokkal a színészekkel akarom-e folytatni.

Ez miért volt dilemma?

– Úgy éreztem: a velük kialakult „vérrokonság” már nem inspirál, sőt visszatart. Másrészt időközben az is aggasztani kezdett, hogy amit megörökítek a valóságból, nem hasonlít arra, amit látok. Márpedig a mozi a „valóság tanúja”. Megkerülhetetlen a realitás. Ettől a felismeréstől a filmezés kezdeti öröme tért vissza belém.

Vissza is tér A prófétával a zsánerfilmhez.

– Kedvem volt ehhez a „szerény műfajhoz”, amely ugyanakkor lehetővé teszi a feszes elbeszélést, a narratív egyszerűséget. Meg olyan színészek szerepeltetését, akik nem a mai mozi „ikonjai”. Inkább épp a zsánerműfaj révén válhatnak ikonná.

Megszállott, kényszeres emberek ütköznek meg egymással a börtönfalak között, külön hierarchiát alakítanak ki maguknak. A makrotársadalom leképezése volna a börtön?

– Egyszerűsítő meghatározás, mégis igaz: a börtön a társadalom metaforája. Az egyén szemszögéből kényszerek formájában jelentkezik a társadalomnak, a közösségnek való megfelelés. Minden filmemben foglalkoztat az a kérdés: hányszor írhatja újra az ember az életét, s milyen lemondások, milyen szenvedések árán? Malik, a „próféta” gyakorlatilag nem „létezett” azelőtt, hogy a börtönbe került. Ott szerzett identitást. Ott döbbent rá arra, hogy maga is írhatja az életet kisebb-nagyobb „szívességek” – gyilkosságok, gengszterakciók – árán.

A téma és a megközelítés mindenképpen sokkoló. Nem támadták még, hogy azt a képet sugallja Franciaországról: az itteni börtönöket a korzikai maffia „működteti”, és az arab foglyokat gengszterekké „képezi”?

– Bárki bármit állíthat. Nem hinném, hogy filmes alkotóként foglalkoznom kellene egy fikció következményeivel, utóhatásaival. Sajnálatos lenne feltételezni, hogy a politika felülírhatja az esztétikai, morális szempontokat. Nem merültek fel hasonló aggályok – mondjuk – a Keresztapa esetében. A felnőtt hozzáállás az lenne, ha a fikcióból csak annyit vonatkoztatnánk a valóságra, amennyi arra utal. Engem inkább az lepett meg: a börtönlét a mai nyugati társadalomban olyan téma, amelyhez nem mernek hozzányúlni. Vélhetően azoktól a következményektől tartva, amelyeket ön is említett. Szomorúnak vélem, hogy a francia filmesek kevés érdeklődést mutatnak olyan témák iránt, amelyek akár fizikai, akár metafizikai értelemben szenvedést hordoznak. Túl retorikus, dialektikus nemzet vagyunk.

Másfelől az idei cannes-i fesztiválon talán épp a kemény társadalmi mondandót díjazták A prófétában.

– Hol van ma a társadalom a művészetben? A film noirban, a bűnügyi történetekben sokkal inkább fellelhető, mint a polgári hálószobákban játszódó intim drámákban. Egyébként manapság maga a filmkészítés is politikai választás, mert kizár más lehetőségeket, mondjuk a televíziót. Kevéssé tudom elképzelni, hogy főműsoridőben bármelyik csatorna sugározná A prófétát. A cenzúra mostani jól bevált formája, hogy gazdasági, nézettségi „okokra” hivatkozva eleve nem vetítenek ilyen filmeket. A hitelességünk szempontjából a kasszasiker a döntő érv. Ha az előző filmjeimnek nem lett volna méltányolható nézettségük, nem tudtam volna elkészíteni A prófétát. Nem engedhettem volna meg magamnak, hogy tizenöt-tizenhat hétig forgassak. Ráadásul a börtönben csak pár cellát, egy folyosót és egy udvart bocsátottak a rendelkezésünkre. A többit díszletben kellett felvennünk, ami megsokszorozta a költségvetést.

Lehet, hogy tévedek, de úgy gondolom: A prófétával mintha „lezárta” volna a korábbi filmjeit. Abban az értelemben, hogy itt jutott legmesszebbre a hatalom kiélésének ábrázolásában.

– Magam is úgy érzem, hogy végeztem a férfias kapcsolatok – apa és fiú, mester és tanítványa, vezér és szolga – tematikával. Nyilván minden filmnek megvan a maga külön tanulsága. Az üzenet szótól óvakodom, mert az blokkolja a képzeletet, és valami olyasmit akar elhitetni, hogy a megoldás kulcsa nálam van. Mindenesetre négy évet vett el az életemből A próféta. Korábban mielőtt kijött egy filmem, mindig tudtam, mi lesz a következő. Most viszont még minden képlékeny, bizonytalan bennem.