Pungor András: Medvemagány
A menyasszony kezében a szőlő. A szőlő az asszony. A vőlegényében a kenyér. A kenyér az élet. Szépen beszélt a pap a ditrói templom hűvösében. Halk mondatokkal. A lány kedves volt, és szelíd, a fiú nevetős és kemény.
A köménypálinkás, izzadt este után a gyergyói havasokban autóztunk. Nem messze attól a helytől, ahol a világháborús lövészárkokat benőtte a fű. A kápolnán túl, amelynek ajtaja mellett láncos hintaszék áll. Kanyargós út visz fel oda, a sárban dülöngélő kocsi mellett áfonyát gyűjtő vándorcigányok lovai harapják a füvet.
Semmiből jöttek a pásztorkutyák, a bozótot megkerülve ugrottak az autónak. Megálltunk, lefulladt a motor. A juhok ügyet sem vetettek ránk, mintha összekapaszkodtak volna. Fehér felhőként hajoltak a zöldre. A pásztor benézett a kocsiablakon. Inas volt, öreg, barázdált arcú.
Honnan jönnek? – kérdezte.
Mutattunk a síkság felé. A ditrói templomra, ahol az esküvő után a lassú lovasszekereket előzték a csillogó autók, és hangos dudaszóval követték az utat. Lábunknál volt a butykos, pálinkát töltöttünk a műanyag pohárba. Megköszönte, ivott, ingujjával megtörölte a száját, csettintett a nyelvével. Itt jó, ha köszön, barátkozik az ember, mert nem tudhatja, később ki menti ki a szorultságából.
Kér cigarettát? – kérdeztük. Mutató- és hüvelykujjával kicsípett a dobozból egy szálat. Rágyújtott, mélyre szívta a füstöt.
Olyan ez, mint a kenyér, mondta. Aztán hallgatott, ezt tanulta a hegyen.
Asszony? – kérdeztem. Intett az erdőn túlra, ahol tudják, hol nő a rókagomba, felesége finomat főz belőle, de a legjobb mégis a pojékaleves, a szilva és a füstölt hús különös egyvelege.
Rossz lehet egyedül – mondtam. Nevetett, keserűen, zavarba ejtően.
Megfogyatkozott a nyáj, mondta, lehet, hogy a medve volt, az ragadta el a juhot. Azt mondta, kereste, de a nyomokat felnyalta az esti zivatar.
Járt erre más? – kérdeztem.
Csak maguk, fújta ki a füstöt. Legyintett, nem akart nyomozni. Se ideje, se váltótársa, aki vigyázna a megmaradt nyájra.
Nem lesz ebből baja?
Megvonta a vállát. Ahogy lesz, úgy lesz.
Mikor megy haza?
Talán hónap végén, mondta. Van egy kis szőlője otthon, ha bor nem is, de törköly lesz belőle. Az asszony szokott kapálni a tőkék között, amíg ő a hegyen van. Hazaviszi a pénzt, kenyeret vesznek belőle. Ebéd után kiülnek a verandára. Öregesen, évtizedek óta így szokták. Az asszony kezében szőlő lesz. Tányérra rakja. Az ő kezében kenyér. Azzal a késsel szegi meg, ami az apját is kiszolgálta.
Elharapta a mondat végét. Elfordult, hogy ne lássuk az arcát. Vakarta a fejét. A nyájat nézte. Elcsendesedtek a kutyák. Hallgattuk a szelet. A ditrói templom felől fújt.
