Poszt­holokauszt­film – Párbaj fegyverek nélkül

– Az 1945 az első történelmi filmje. Miért váltott?

– Bizonyos értelemben a Moszkva tér is kosztümös film volt, még ha a saját életünkről szólt is. A Radnóti színházban rendezett Apacsok című előadás is történelmi témájú volt, tehát azt azért nem mondanám, hogy szűz területre tévedtem. Az 1945 ötlete még az Apacsok megrendezése előtt felvetődött, tizenkét évet dolgoztunk a filmen.

– Mi tartott ilyen sokáig?

– Ennyi kellett. A kétezres évek legelején szomszédok voltunk Szántó T. Gáborral, barátok lettünk, akkor mutatta meg nekem a novellát, amikor először megjelent. Azonnal tudtam, hogy filmet akarok belőle forgatni. Nemcsak azért, mert fontos és izgalmas történelmi pillanatot ragad meg, hanem mert egyszerű a történet, és nagyon jól el lehetett mesélni akár élőbeszédben is. Imádom, ha egy sztori szépen és fordulatosan mesélhető. Természetesen a tízoldalas novellából filmforgatókönyvet faragni óriási munka. Ráadásul az elejétől fogva éreztem, hogy ez nem dialógusvezérelt film lesz. Ki kellett találni, hogy melyik irányba nyissuk meg az alapművet, hogyan fejlesszük drámává úgy, hogy közben a tömör novella intenzitása megmaradjon. A sajátos történelmi helyzet mellett az emberi kapcsolatok és viszonyok hálója érdekelt minket.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– A hangulata leginkább a westernfilmekét idézi.

– Tulajdonképpen az is. Olyan párbajfilm, amelyben nem feltétlenül dörögnek a fegyverek. Az egyik kedvenc westernklasszikusom a Délidő. Ott is a film elején megjön egy vonat, pár óra alatt lezajlik a drámai fordulat, és ennek következtében örökre megváltozik a falu élete, aztán szépen elmegy ugyanaz a vonat. Hasonló a kerete az 1945-nek is. A lényeg egy ilyen filmnél, hogy másfél órán át fenntartható legyen a feszültség.

– A film első perceiben tudatosítja, hogy 1945 augusztusában járunk. Miért pont akkor játszódik a történet?

– Több szempontból is szimbolikus az időpont kiválasztása: 1945 augusztusában ér véget a második világháború, a német megszállók már eltakarodtak, megjelentek helyettük az oroszok, de a kommunista hatalomátvételtől még messze vagyunk. Minden képlékeny, minden bizonytalan, miközben a háború utáni első esküvőt tartják a faluban. Egyfelől újraindul az élet, másrészt a két vallásos zsidó férfi felbukkanása szembesíti a falubelieket a múltukkal. Valódi drámai pillanat.

– Ezért lett az évszám a film címe?

– Az az igazság, hogy ez volt a munkacím, mindig váltani akartunk, de végül megszoktuk. Ugyanez történt annak idején a Moszkva térrel is, az is csak munkacímnek indult eredetileg. Ami utóbb sokkal jobb választásnak bizonyult, mintha a tervek szerint Hamis jegyek címmel került volna a nézők elé. Az 1945-re is voltak ötleteink, például a Gyilkos falu vagy Egy falu titkai vagy Vihar után, de egyik sem tetszett igazán. Ez az évszám kitágítja a film kereteit, olyan kontextusba helyezi, amely erős felütést ad a történetünknek. Nagyon szeretem a számokat, sokszor több jelentést hordoznak, mint a betűk. Egyébként felvetődött az is, hogy tartsuk meg az elbeszélés eredeti címét, a Hazatérést, de ezt sem szerettem volna igazán.

– Miért?

– Mert a Hazatérés az áldozatokra koncentráló cím, miközben ennek a filmnek épp az a lényege, hogy a falubeliek, a hatalommal kollaboráló vezetők vagy az ártatlannak szintén nehezen tekinthető szemtanúk nézőpontjából is megmutatja a történetet. Az ő motivációikat, félelmeiket, cselekedeteik mozgatórugóit próbáltuk feltárni. A film azt helyezi középpontba, hogy a falubeliek mennyire képesek szembenézni saját bűneikkel, meddig jutnak el a bűnbánatban, van-e esélyük a feloldozásra, a bűnbocsánatra.

– És van?

– Ezt nem a film dönti el. Pontosabban nem a filmkészítők, hanem a nézők. Mi nem ítélkezünk. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy a szereplők közül kinek és miért képes megbocsátani, illetve mi az a bűn, amely alól nincs feloldozás.

– A bűnbocsánatra a Rudolf Péter által megformált falusi jegyzőnek van a legkisebb esélye.

– Ő a központi figura, a helyi hatalmat megtestesítő alak, köréje építettük a forgatókönyvet. Ezért is kellett egy nagy formátumú színészt választanunk a szerepre.

– Nem is castingolt?

– A jegyző figurájára egyből Rudolf Pétert kértem föl. Majd hozzá igazítottam a környezetét.

– Ebben azért volt némi kockázat, mivel őt az elmúlt másfél évtizedben jobbára vígjátékokban, szórakoztató produkciókban láthattuk.

– Igazából semmilyen rizikót nem éreztem. Rudolf Péter kiemelkedő képességű színész. A forgatás előtt sokat láttam filmen, színházban, tisztában voltam azzal, hogy milyen szellemi-fizikai állapotban van. Már régóta érett, hogy újra eltalálja őt egy erős drámai szerep. A forgatás alatt végig érezhető volt, hogy ambicionálja az ügyet, nagyon akarta, nem véletlen, hogy fantasztikus teljesítményt nyújt. Keményen megdolgozott érte.

– Nem túl merész fekete-fehérben forgatni egy történelmi filmet?

– Egyáltalán nem. Azt nem mondom, hogy nem volt némi produceri nyomás, hogy forgassuk le színesben, de az első pillanattól ragaszkodtam a fekete-fehérhez. Aztán Ragályi Elemér operatőrrel könnyen meggyőztük a stábot. És nemcsak azzal, hogy így olcsóbb lesz a díszlet, bár ez is igaz, hanem azzal a szakmai érvvel, hogy minden film és fotó, ami 1945-ből fennmaradt, az fekete-fehér. Ez a korszak színe. Én magam is fekete-?fehérben láttam magam előtt a történetet. Így drámaibb, koncentráltabb, egyszerűbb. A lehető legtisztábban, legérthetőbben akartunk fogalmazni.

– Bár a Moszkva tér számít az ön kultikus filmjének, úgy tűnik, hogy az 1945 – legalábbis nemzetközi szinten – nagyobb siker lesz.

– Már most nagyobb. Idehaza még be sem mutattuk a filmet, de már van amerikai forgalmazója, októberben kezdik vetíteni New Yorkban. Számos más ország is megvette moziforgalmazásra. A Berlináléra is meghívták, ami hatalmas elismerés, közönségdíjas lett, mindez óriási segítség a nemzetközi filmpiacon. Több tucat fesztiválmeghívásnál járunk.

– Idehaza hány mozinézővel lenne elégedett?

– Ez egy fekete-fehér dráma, ráadásul magyar. Ismervén a piaci viszonyokat, a tizenötezres nézőszámot már sikernek tekinteném. Külföldön valószínűleg százszor többen fogják majd látni. Nagy ám a világ.

– Korábban gyakran bírálta a Nemzeti Filmalap működését, mostanában nem kritizálja. Mi változott?

– Az, hogy néhány évnyi tetszhalott állapot után mozgásba lendült a hazai filmipar. Van egy gazdasági biztonság, miközben nincs hozzá politikai kontroll. Nem pártkomisszárok, hanem szakemberek kerültek be a legfontosabb pozíciókba. Az is sokat számít, hogy egyre-másra jönnek a sikerek. Ez egyrészt legitimálja a kialakított rendszert, másrészt szabadságot is ad a filmszakmának. A nyugodt gazdasági háttér meglátszik a filmek minőségén. A filmalap azt is biztosítja, hogy sokszínű legyen újra a magyar film. Rengeteg fiatal jut igazi lehetőséghez, ez talán a legfontosabb pozitívum. Abszolút respekt.

– A sikerek érdekében azért néha muszáj kompromisszumokat kötni.

– A filmszakma a politika szintjén hosszú évtizedek óta rendre megköti a maga kompromisszumait. Ilyen drága műfajt a szűk hazai piac képtelen lenne eltartani állami támogatás nélkül. Az alkuképesség az életben maradás feltétele.

Be kell fejezni a fájdalmak versenyeztetését

– Az átalakulás öröme. Bármilyen tematikájú, bármilyen műfajú alkotásban szerepelsz, mégiscsak egy játék része vagy. El lehet persze játszani tizenöt kiló pluszsúly nélkül is a figurát, de ebben az esetben Török Ferivel – és persze Ragályi Elemérrel – együtt úgy éreztük, egy ekkora átváltozás szolgálná leginkább a filmet. Megváltozott a járásom, az egész testalkatom. Egy olyan fickóról van szó, aki a szó szoros értelmében kitölti a teret, azt sugallva, itt minden az övé. Szempont volt az is, hogy ne a megszokott fizimiskámmal szerepeljek.

– Nehéz volt hízni?

– Egyáltalán nem, sajnos. A visszaút volt rögös. Rengeteget futok a kutyánkkal az erdőben, és a foci is újra része lett az életemnek. Már csaknem a versenysúlyomnál vagyok.

– Meglepte Török Ferenc felkérése?

– Abszolút. Nem volt előzménye. Ismertük ugyan egymást, láttam és szerettem a filmjeit, de korábban nem dolgoztunk együtt. Meghatódtam.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Meghatódott?

– Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de ez az igazság. Egy ilyen fajsúlyú feladatot általában sikeres casting eredményeként kap meg az ember. Hogy így egysze­­rűen felkértek rá, az a nagyfokú bizalom jele. Azzal is tisztában vagyok, hogy az elmúlt másfél évtizedben a nevemhez nagyon sok egészen más műfajú siker köthető. Ezeket ismétlik, folyamatosan jelen vannak a tévécsatornákon. Ez a piac logikája. Ez el is ijeszthet egy filmrendezőt. Ferit nem. Ez a meghatottság oka. Végül is a filmes pályámat drámai szerepekkel kezdtem: Cha-cha-cha, Szerencsés Dániel, Jób lázadása, A skorpió megeszi az ikreket reggelire. Rég dolgoztam ilyen baráti és professzionalista légkörben. Feri érzékeny és pontos instrukciókkal vezényelt. Meghatározó élmény marad a forgatás.

– Az első pillanatban tudta, mire vállalkozik?

– Igen, ugyanis ismertem a történetet. Jó tíz évvel ezelőtt olvastam az eredeti Szántó T. Gábor-novellát, emlékszem, hogy felkavart. Azt nem gondoltam, hogy egyszer mozifilm készül belőle. Akkor még nem volt benne ennyi szál.

– Beleásta magát az adott történelmi korba? Egyáltalán: fontos ez a karakter megformálásához?

– Én a szüleim révén a történelemben éltem. Mindketten magyar–történelem szakos tanárok. Édesapám még ma is megszállottan tanulmányoz számára érdekes időszakokat. Kiss Tibi, a Quimby frontembere mondta az édesapjáról egy beszélgetésben, hogy „ő az én Google-om”. Ez ismerős volt. Én is így vagyok az enyémmel. Otthon ott sorakozott a könyvespolcon egy-egy korszak szakirodalmának összes fontos műve. Persze hogy beleástam magam a korszakba. Nem elég annyit tudni, ami annak idején az érettségi tételben szerepelt. Amikor én tanultam, különben is – érthető okokból – elnagyoltan tárgyalták ezt a pár évet. Gyakran felelőtlenül, lazán odavetett értékítéletekkel intézünk el bonyolult társadalmi kérdéseket. Ezért is fontos, hogy elkészült ez a film. Az 1945 nem ítélkezik, hagyja, hogy a néző tegye meg. Árnyal. Azt próbálja felidézni, mit érzékelhetett a totális zűrzavarból egy falu lakossága. Ki hogyan állta ki a próbát– Hogyan néz vagy nem néz a tükörbe a történtek után?

– Ön színészként is állt már más-más oldalon.

– Igaz. Játszottam már korábban a zsidó nagygyáros Richter Gedeont, akit agyonlőttek a pesti alsó rakparton, a Jób lázadásában egy kívülálló fiút, aki fel sem fogja, mi történik körülötte, most meg egy helyi kiskirályt, aki aktív szerepet vállalt egy zsidó kereskedőcsalád elpusztításában. Utólag könnyen ítélkezünk, de ki tudja, mi mit tettünk volna a vészkorszakban attól függően, hogy melyik oldalon ér minket– Nyilván mindannyian azt gondoljuk magunkról, hogy etikusak, bölcsek és korrektek lettünk volna. Azok, akik 1944-ben végignézték, ahogy elviszik a faluból a zsidókat, lehet, hogy tíz évvel korábban még együtt söröztek velük. Ha akkor valaki felvázolja jövőbeli tetteiket, bizonyosan ők is kikérték volna maguknak. Nyilván lépésről lépésre sodródik az ember a borzalomba. Észre sem veszi.

– Segíti a korszak megértését, hogy többféle szerepben is átélhette?

– Ez nem színészi feladat. A nézőpontoknak, az emberi sorsoknak, a kiélezett szituációknak a sokszínűségével mindenkinek szembe kell néznie. A fájdalmak versenyeztetését be kellene fejezni. Nem lehet abban vetélkednie egy nemzetnek, hogy az egyes történelmi szituációkban épp melyik társadalmi csoport kapott mélyebb sebeket. Több empátiát minden irányban! És sok ilyen filmet! Tele vagyunk kibeszéletlen, elfertőződött sebet idéző témákkal, történetekkel. Lehetetlen állapot, hogy ha bedobok egy beszélgetésben egy címet, egy nevet mint megfilmesítendő témát, máris visszahőköl, felháborodik vagy túlzottan is tűzbe jön a hallgatóság. Önmagában a témaválasztás még nem értékítélet. A művészet képes lenne árnyalni azt, ami a közbeszédnek, úgy tűnik, nem megy.

– De ez ugye nem jelenti azt, hogy a filmbéli falusi jegyző feloldozást kaphat a bűnei alól?

– Arról nincs szó, viszont még ennek az ördögi figurának is vannak olyan pillanatai, amelyek megértetik, hogy mitől ennyire frusztrált, milyen motivációk mozgatják. Hogy hiába törleszkednek hozzá sokan, valójában végtelenül magányos. A nézőnek nem kell őt felmentenie a bűnök alól, de megértheti, hogy maga a figura hogyan menti fel saját magát. Ennek a felmutatása nagyon izgalmas színészi feladat.

– Van még egy ismerős vonása a jegyzőnek: ő az, aki minden rendszert az első vonalban szolgál ki és él túl.

– Ő lesz később a falu párttitkára – ez teljesen nyilvánvaló. Erre a cinikus, kizárólag az érdekek által vezérelt típusra, a hitek és elvek nélküli figurára – úgy tűnik – minden társadalmi rendszernek szüksége van. Sajnos a jelenleginek is.

– Mennyire elégedett a saját teljesítményével?

Az első megtekintésnél nagyon nehezen vonatkoztat el az ember a saját hibáitól. De ezúttal furcsa dolog történt: a Berlinálén láttam először a filmet, és beszippantott. Néző tudtam lenni.

– Színészként, rendezőként és producerként is ismeri a filmszakmát. Mit gondol a Nemzeti Filmalap működéséről?

– Az új rendszerben rendezőként még nem csináltam mozit, de az kívülről is látszik, hogy a filmek előkészítése mostanában sokkal alaposabb, mint korábban volt. Nem érzem problémának, ha több szakember is hozzászól egy forgatókönyvhöz, ízekre szedi, aztán újra összerakja, ha ez javít rajta. Ha a filmalap rábólint egy filmre, akkor óriási segítség, hogy nem kell száz helyről összekalapozni a pénzt hozzá. Azt pedig nem érzékelem, hogy a politika közvetlenül beleszólna a filmkészítésbe.