Portrék, önéletrajzzal
A portrék kortörténetté terebélyesednek, és önéletrajzi momentumokkal vegyülnek. A gazdasági újságíró precizitása, adathalmozása, tényekkel elszöszmötölő kérlelhetetlensége vegyül bennük leplezetlen szubjektivitással, már-már szépírói képességekkel, anekdotázásra való hajlammal. Merészen olvadnak egymásba a kötetben a műfajok. Történeti ismeretek, fontos eszmefuttatások vegyülnek akár apró megfigyelésekkel, annak leírásával, hogy az adott pillanatban a „megfestett” ember éppen hogyan húzza el a száját, válik mosolygóssá vagy haragossá, milyen beszédes, netán egyenesen árulkodó gesztust tesz.
Farkas tényleg csaknem lefest egy-egy embert, láttatja az egész lényét, miközben esze ágában sincs elnyújtott lexikoncikként, ától cettig felmondani életének valamennyi adatát, eseményét. Ehelyett fókuszál. Gyakran premier plánba közelít, szinte megmutatja alanya pórusait is, majd esetleg totálra vált, és országos összefüggéseket keres. Olykor, mintha esszét írna, elmélkedik, máskor meg szőnyegbombázásszerűen sorjáztatja a tényeket. Nem véletlenül az az alcím, hogy: Egy gyűjtő arcképcsarnokából. 45 éves pályája során sokat látott, belföldön és külhonban temérdek helyen megfordult, irigylésre méltó memóriájában érdekesebbnél érdekesebb momentumokat raktározott. Gondosan eltette ezeket emlékezete albumába, ahonnan nem ritkán meglepő ismeretekkel rukkol elő. Időnként izgalmasan cikázik a gondolatmenete, máskor vaslogikával érvel. Életszagú szertelenség elegyedik lényeglátó, józan ésszel. Nem akar álobjektív lenni. Nem titkolja a nézőpontját, ami viszont nem változik: mindenki esetében ugyanaz a szemszöge. Az is nyilvánvaló, kit szeret, kit utál, kiért rajong. Pályája elejétől napjainkig jut el. Azaz a puhuló diktatúrától a rendszerváltáson keresztül korunk múltba forduló káoszáig. Megrajzolja a rádió egykori elnökének, Hárs Istvánnak szemléletes arcélét. A rendszer embere, híve volt, és mégis magától értetődően toleráns, megértő, közvetlen. Óvva a munkatársakat a támadásoktól, tartotta a hátát, ameddig csak lehetett. Aztán Mester Ákos következik, akinél egy-egy anyag átvétele netán kivégzéshez hasonlított, de szakmai tudása tekintélyt parancsolt. A 168 Óra című műsorral igyekezett a falakat kitolni, ameddig csak lehetett. Még ment a műsor, amikor a szintén rádiós Bölcs Istvánnal megalapították a 168 Óra című lapot, amelybe egy ideig az adásban elhangzó riportok, interjúk írott változata került. Ekkor minden anyagért dupla honorárium járt.
Kádár János az egyetlen, akiről Farkas úgy ír, hogy nem ismerte személyesen. Esterházyt egyenesen imádta, barátságra törekedett, de miután észrevette, hogy ez nem kölcsönös, visszalépett. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy falja a könyveit, elmenjen az előadásaira, dedikálásaira, a rajongója maradjon. Megtudhatjuk, hogy Tarnói Gizellával milyen lázas hevületű munkakapcsolatban voltak, de azt szintén leírja becsülettel, hogy önhibájából hogyan veszítette el a barátságát. Kornai Jánost érezhetően fölöttébb tiszteli, nagy közgazdásznak tartja. Matolcsy György közgazdásszal, politikussal, a Magyar Nemzeti Bank elnökével perlekedik.
Élvezetes kötet, sodróak a mondatai, karakteres személyiségek az alanyai, Farkasból árad a mesélőkedv. Miközben elképesztő mennyiségű információval szolgál, fajsúlyos történésekről regél rafinált módon, tulajdonképpen szórakoztat.
(Farkas Zoltán: 13 portré – Egy gyűjtő arcképcsarnokából, 400 oldal, Park Kiadó)
