Pólya Zoltán él!

Már másfél éve, hogy meghalt, mégis, nagyon is jelen van közöttünk ma is Pólya Zoltán, a kitűnő fotóriporter: tanítványaiban, barátaiban, műveiben.

Utóbbiak sora most egy örömteli-fájdalmas kötettel bővült: fájdalmas, hiszen befejezetlen, posztumusz munkáról van szó (erre utal a fekete borító s a cím – Opusz posztumum – is). De örömteli, hiszen a kötet – miként a korábbiak – ugyanolyan vagy tán még ugyanolyanabb erővel bizonyítja Pólya tehetségét, frissességét, megújulását, nyitottságát és – igen! – elpusztíthatatlan élni vágyását. Gera Mihály, a szerkesztő rövid előszavában elmondja, hogyan született a könyv ötlete (Pólya mindig tele volt ötletekkel, s futott, amíg bírta, utánuk, lelkesen), hogyan kezdődött a munka nagy lendülettel, s hogyan szegte szárnyát aztán a betegség, a korai halál.

A könyv mégis kerek egész: Frecskay legendás könyvének, a Mesterségek szótárának „dallamára” készült, a fotográfus tucatnyi mesterség mai állapotáról s örök titkairól akart beszámolni benne, végül kilencig jutott – de ebben a kilencben benne van a tisztes kézművesipar apoteózisa éppúgy, mint a sírverse: Pólya, látszik, mély barátságba keveredett a mesterekkel éppúgy, mint a szerszámokkal és a feldolgozandó anyagokkal. De bármit gondolt is fényképezés közben a kétkezi munka és a maga jövőjéről, a képek során szinte kockáról kockára nyomon követhető, hogyan ragadta magával az alkotás láza – a fényképezendő világ és a fényképezés maga.