Pogány Judit: Most minden a helyére került
„Gyerekkoromban nem szerettem a bohócokat, úgy éreztem, csak húzzák az időt a produkciók között. Később rádöbbentem, hogy a bohócság egy fogalom, hivatás. Mi színészek csak reménykedhetünk, hogy hátha jó bohócok vagyunk” – mondja Pogány Judit Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki a napokban ünnepelte születésnapját.
– Hogyan tekint vissza erre a több évtizedes, sokszínű pályafutásra?
– Az ember minden kerek évfordulónál próbál összegezni. De annyira élményekben gazdag volt az életem, hogy szinte végig sem lehet futni az emlékeken. Egyszerre csodálatos és szörnyűséges gyerekkor, aztán izgalmas diákévek sokfelé az országban, majd a színházi kezdőévek. Ötödik éve voltam színháznál, amikor az első abszolút főszerepet megkaptam. Akkor szinte elájultam, és olyan sorozat indult el csodálatos szerepekből a pályámon, hogy nem volt időm magamhoz térni. Azt gondolom, hogy az életemben mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Így lettem olyan emberré, amilyenné lettem.
– Jelenleg az Örkény Színház társulatának tagja, és igen elfoglalt.
– Óriási ajándék, hogy a színház létezik, és hogy ennek a társulatnak a tagja lehetek. Persze izgalmas volt a kilencévi szabadúszóság is. Nagyon szerettem Werner Schwab Elnöknők című darabjában Erna szerepét játszani Ascher Tamás rendezésében, vagy Fejes Endre Vonó Ignác című darabjában Mákné szerepét Garas Dezső rendezésében. Felejthetetlen volt Balázsovits Lajos Játékszínében dolgozni. Csodálatos évek voltak, de úgy érzem, most, így a pályám vége felé, az Örkény Színházzal minden a helyére került.
– Azt nyilatkozta: ugyanazt a szerelmet érzi a színház iránt, mint fiatal színészként, és nagyon nagy ajándéknak tartja az élettől, hogy nem kellett megkeserednie. Azért nemcsak a körülményeken, hanem a személyiségen is múlik, hogy az ember megkeseredik-e.
– Ez természetes, de mindenkinek van rá hajlama. Persze, sokat jelentett a harmincéves kaposvári múltam, de ha nincsenek később a véletlen találkozások vagy a nagy boldogságot jelentő, döbbenetes élményeket adó munkák, másként alakult volna az
életem, akkor lehet, hogy én is megkeseredtem volna.
– A szélesebb publikum talán jobban ismeri a könnyedebb alkotásokban nyújtott szerepeit, például a Legényanyában, a Hyppolitban vagy a Zimmer Feriben játszott figurákat, mint a drámaibb munkáit.
– Pedig teljesen más oldalamat mutattam meg az Eldorádóban, az Ajándék ez a napban vagy a Panelkapcsolatban. Büszke vagyok arra is, hogy Michael Haneke egyik filmjében játszhattam. Boldog vagyok a Pedig én jó anya voltam! című előadás sikere miatt, ami pedig rendkívül megrázó anyag, nem nyújt szórakoztató, könnyű estét a közönségnek.
– Amikor még Zsámbéki Gáborral dolgozott, a közös filozófia úgy szólt: ha színházértő közönséget szeretnénk nevelni, akkor a legkisebbeknél kell kezdeni. Meg lehet fogni a mostani, interneten nevelkedő generációt?
– Ha van olyan felnőtt a gyermek közelében, akinek fontos, hogy a gyerek találkozzon színházi élményekkel, csodákkal, és kézen fogja őket, akkor a fiatalokat is foglyul ejti a varázs. Nem középszerű vagy langyos előadásokat kell nyújtani, hanem olyanokat, amelyek után a gyerekek nem tudnak és nem is akarnak színház nélkül élni.
– Önnek hatalmas bohócfigura-gyűjteménye van. Miért pont bohócok?
– Amikor még volt cseh kultúra boltja Pesten, ott láttam meg egy kicsi, 10-12 centiméteres, gyönggyel töltött rongybohócot, az volt az első. Éppen premierajándékokat kerestem kollégáknak, de azonnal tudtam, hogy ezt nem fogom odaadni senkinek. A véletlenek hoztak aztán egy-két olyan darabot, amiket szintén eltettem. Édesapám gyönyörűen gitározott, legénykorában sok emlékszalagot kötöttek az eladósorban levő lányok a gitárjára , és volt köztük egy nyakkendőselyemből varrt, gyufás skatulya testű gyönyörű bohócfigura. Természetesen ezt is eltettem. Pedig gyerekkoromban nem szerettem a bohócokat, úgy éreztem, csak húzzák az időt a produkciók között. Később viszont különös rajongást kezdtem érezni a bohócfigurák iránt, megismertem Chaplint és még sok csodálatos bohócot, és rádöbbentem, hogy a bohócság egy fogalom, hivatás. Mi színészek csak reménykedhetünk, hogy hátha jó bohócok vagyunk. Természetesen ez az elmélet csak a jó bohócokra vonatkozik, a „vacakok” csak bolondoznak.
– Hogyan bővül manapság a gyűjtemény?
– Rengeteget kapok ajándékba, még postán is. Szégyellem is magam, amiért a rohanó életformám miatt – általában három órát alszom naponta – nem oldom meg, hogy megköszönjem. Ha telefonszámot hagy az illető, még csak-csak meg tudom tenni, de ha levelet kellene írnom, postára kellene mennem, sokszor elmarad a köszönet, és ezt nagyon szégyellem.
