Petrovics Emil emlékére

– Említette egyszer: egész életét végigkísérte a hovatartozás kérdése.

– Apám szerb volt, tizenegy éves koromtól élek Magyarországon. Éppúgy megértem Arany Jánost, Petőfit, mint József Attilát. Éppannyira „enyém” a régi magyar népdal, virágének, Bartók, Kodály zenei világa. Ugyanakkor kívülről is tudtam szemlélni, ami itt történik. Ki tudtam lépni magyar önmagamból. Ha elmentem Belgrádba, másként láttam ezt az országot.

– Ma hogyan látja?

– Manapság a senkik uralma van: nagy a hangjuk, könyökölnek, pénzt követelnek maguknak. Ez a kor – amely nem teljesítmény-, hanem sikercentrikus – óhatatlanul a szemteleneknek, a pimaszoknak és a tehetségteleneknek kedvez. Öt évvel ezelőtt azért mondtam le az operaház fő-zeneigazgatói posztjáról, mert nem bírtam tovább elviselni, hogy hozzá nem értő alakok neveznek ki hozzá nem értő embereket a dalszínházba. Tíz éve valaki felhívta a figyelmemet Tocqueville könyveire, aki – legjobb emlékezetem szerint – azt írta: „A diktatúrában kevesek diktálnak sokaknak. A demokráciában meg sokak diktálnak keveseknek.” A kettő között minőségi különbség nincs, csak mennyiségi.

– Sokáig, majdnem két évtizedig volt parlamenti képviselő a hatvanas évek közepétől. Később támadások is érték a politikai szerepvállalása miatt.

– Képviselőként annyiban „politizáltam”, hogy napirendre vetettem a magyar zeneoktatás katasztrofális helyzetét. Már akkor „üzletelni” kezdtek a Kodály-módszerrel. A jelesebbje elment Japánba, Kanadába, Angliába meg Amerikába tanítani. Akik itthon maradtak, azok elmentek rendezőnek a rádióba, vagy tanítani iskolákba. Az én interpellációm eredményeképp épült fel a dorogi hanglemezgyár. A Zeneakadémiának a Vörösmarty utca sarkán lévő épületét szintén az én parlamenti felszólalásom nyomán adták vissza.

– Közéleti szerepvállalását és az alkotómunkát mennyire tudta összeegyeztetni?

– Vannak kollégáim, akik rengeteget írtak. Szokolay Sándor az opus kétszázvalamennyiediknél tart, van vagy tíz-tizenkét operája. Egyszer Durkó Zsolt felhívott azzal, hogy a darabjainak csak a töredékét játsszák. Minek körmölsz annyit? – kérdeztem tőle. Nekem ötven művem van, azok felét rendszeresen játsszák is. Persze biztos lehetett volna többet is írnom. Csakhogy nem tudok állandóan itthon ülni, és kottafejekkel viaskodni.

– Sokszor mondta: értékformálásnak tekintette a fiatal tehetségek képzését. Négy évtizedig tanított a Színművészeti és a Zeneművészeti Egyetemen.

– Minden fiatalemberben van egy ellenállás bármilyen „kényszerzubbony” ellen, legyen az szülői, politikai, szegénységből vagy épp a városi létből fakadó. Ez az ellenállás tehetséges válaszokat vált ki a fiatal művészekből. A zeneszerzőket is arra tanítottam: találják meg önmagukat. Miközben persze a zeneírásnak, a zenei fogalmazásnak, a hangok elrendezésének megvannak a maguk törvényszerűségei, ami nem nélkülözheti a fegyelmet. Azt szoktam mondani: „bábaszerep” is a tanáré, világra kell segítenie az alkotóművész-jelöltek mondanivalóját.

- Mondják önről: hirtelen haragú, szenvedélyes ember.

– Tanítványaim olykor tartottak is tőlem. Megesett, hogy kemény voltam velük, esetleg goromba is. De csak azért, hogy a legtöbbet hozzam ki belőlük, és ők saját magukból. A képesség adottság, a legjobbak viszont azok lesznek, akik „kikalapálják” magukból a tehetséget. Aki bármit könnyedén old meg, elveszíti az önkontrollját.

– Zeneszerzőként mennyire szól bele műveinek interpretálásába?

– Igyekszem úgy leírni a darabjaimat, hogy ha tehetséges zenész kezébe kerülnek, pontosan tudja, mit kell csinálnia. Voltak már borzasztó kellemetlen meglepetéseim is. Persze rendkívül kellemesek is. A Bartók vonósnégyes vagy a Weiner–Szász kamarazenekar olyan nagyszerűen bánt a műveimmel, amiről nem is álmodtam. Ellenben – például – Kobajasi Kenicsirónak halvány fogalma sem volt a szimfóniámról. A közönség bizonyára nem értette a darabot, de miután ő látványosan dirigálta, engem meg ismertek a Ki mit tud?-ból, megtapsolták.

– Korszakos művét, egyfelvonásos operáját, a C’est la guerre-t harmincévesen komponálta. Ősbemutatója a Magyar Rádióban volt 1961-ben. A következő évben az operaház is műsorra tűzte. Az ’56 utáni időszakban bűnös dolognak számított pacifista témáról szólni.

– Abban az időben leginkább mégis azért válhatott jelentőssé, mert a magyar szerzők nem tudtak operát írni. Irodalomcentrikus ország a mienk. Noha a magyar dráma sem olyan erős: aki színdarabokat igazán tudott írni, az Molnár Ferenc vagy talán még Szép Ernő, Szomory Dezső.
Katona József és Erkel Ferenc voltak a 19. század nagy ígéretei: ők érezték a színpadot, de őket semmire nem becsülték. Vörösmarty Liszt Ferenchez írt ódát, nem Erkelhez. Talán azt sem tudta, hogy létezik egy Erkel nevű sváb származású ember, aki zseniális.

– A C’est la guerre-nél tartottunk...

– Minden idők egyik legnagyobb színpadi géniuszának, Puccininek A köpeny című egyfelvonásosa adta a mintát. Azt mondtam Hubay Miklósnak, aki a szövegkönyvet írta: olyan darabot szeretnék, amely civilekről szól, és a második világháborúról, amelyet magam tizenévesen éltem meg. Amikor az operaház nemrég újra elővette a darabomat – Kerényi Miklós Gábor 2001-es rendezését –, végignéztem a főpróbát: az énekesek ugyanazok, mint akkor, viszont teljesen elfelejtették a mű lényegét. Két és fél órán át meséltem nekik, miről szól, hogyan kell játszani: a felszín könnyed, mint egy Molnár Ferenc-darab, ám mögötte ott az állandó veszélyérzet. Az élet zajlik, teázunk, szeretkezünk, jövünk-megyünk, csengetnek, szemből a kukkeres néz, a házmesterné feljelent. Ő a poklokat megjárt tragikus hős: férje meghalt Doberdónál, két fia pedig a második világháborúban. Bosszút akar állni azokon, akik tönkretették az életét. Az egész művet végigkíséri a fenyegetettség. Ettől időszerű ma is.

– Hogy érti?

– Most is mindenki úgy tesz, mintha nem félne. De bármerre járok, azt érzékelem, félnek az emberek, egymást lesik lopva patikában, üzletekben, buszon, bárhol. Baloldali ember vagyok. Rühellem ezt a jobboldalt és a fasizálódó Magyarországot.

– Néhány éve jelent meg két kötetben az Önarckép – Álarc nélkül című önéletírása. Egyszerre kultúrtörténet, családregény, napló, vitriolos portrék sorozata barátokról, szerelmekről, ellenségekről, a zenei élet képviselőiről.

– Hetvenkét éves voltam, amikor hozzákezdtem. Nem tudtam, meddig élek még. Amikor befejeztem a könyvet, megnyugodtam: megcsináltam mindazt, amire az életem, a biológiai, szellemi létem predesztinált.