Patakik Újlipóciában

Jövés-menés

Megyek. Jövök-megyek. Járok.

A biciklizés mellett ez az én másik sportom. A jövés-menés. A járás. Járok boltba, járok gyerekért, és járok kocsmába is. Higgyétek el, kemény sport a járás. Néha egészen kifáradok egy-egy járás után. Azt mondják, hogy ez látszik is rajtam olykor-olykor. Van, aki azt is tanácsolja, hogy kevesebbet kéne járni. No, de hát az nem úgy van, a járás az nem olyan, mint a futás vagy az úszás, amit csak úgy, egyik napról a másikra abba lehet hagyni, a járás az egy komoly sport, kitartást, fegyelmet és állóképességet követel.

Jövök-megyek, megyek-jövök. Szeretek jönni-menni. Csapázni. Csak úgy. Jönni-menni. Tudom, milyen nagy dolog az. Hogy az ember még tud. Jönni-menni. Otthon.

Újlipótváros most az én honom.

Itt vannak az én embereim.

Nem mind, de a zöm itt van.

Van olyan is, aki másutt van. Még olyan is, aki Budán van.

De ők majd idejönnek. Mert itt jó.

És megyek majd én is. Tán Budára is. Egyszer. Nyugi. Buda nem szalad el. Majd találkozunk. Persze, ha lesznek éppen hidak.

Kiérek a Hollánra. Nézem a boltokat, a házakat, az embereket. Meg-megállok. Nem akarok menni már sehova. Itt maradok. Itt jövök és megyek, és megyek és jövök csupán.

És közben töröm a fejemet, hogy hol is hagyhattam a szódás szütyőt.

A 81-es ember

Pataki Ferenc, a fejszámolóművész. Ő is itt lakik, hol is lakna másutt. Már a kilencvenedik évében jár, de ez csak akkor világosodhat ki, ha fejben kiszámolja az ember; látásra legalább hússzal kevesebb lenne az eredmény.

Pataki bácsi végigszámolt majd egy évszázadot. Fejben!

Pillanatok tört része alatt szoroz össze három, négy, öt, hat számjegyű számokat, hatványoz és von köbgyököt, mindent csinál, és bármit tud csinálni a számmal, amit csak egy számmal csinálni lehet. Pataki Ferenc ebből élt, hogy számolt. Mégpedig jól élt. Számolt színpadon és számolt televízióban, számolt lapban és számolt otthon is. Mert a számolást is – hiába születik fejszámolónak az ember – gyakorolni kell.

Csudás képességére akkor figyeltek föl szülei – édesanyja kereskedő volt, apja tanító, persze megölték őket –, amikor 1926-ban, a Bethlen-konszolidáció keretében a koronát a pengő váltotta fel. A szülők hökkenten konstatálták, hogy az ötéves gyerek pillanatok alatt számol át ide-oda az új és a régi pénz között. (Egy fillér 125 korona, egy pengő 12 500 korona lévén, nem volt olyan egyszerű az átszámolgatás.)

Orvos szeretett volna lenni, de mivel a Horthy-rendszerbe született bele, kalapos lett. Tanult muzsikálni is, és számos nyelven beszél. Akárcsak huszár édesapja az első világháborúban, a másodikban neki is kijutott az orosz hadifogolysorsból. Csak az ő kalandjai sokkal drámaibbak voltak, tovább tartottak, és ő nem a saját lován jött haza.

De aztán voltak jó évei, évtizedei is, bejárta és végigszámolta egész Európát és a fél világot, számtalan sikert aratott, és számos pénzt is keresett az ő számos számaival.

Amikor legutóbb összefutottam Feri bácsival, megkérdeztem tőle, melyik a legjobb szám. Melyiket szereti a legjobban? Melyik áll a szívéhez a legközelebb?

Azonnal rávágta: a nyolcvanegyes.

És aztán hosszasan, hosszasan beszélt, mesélt, áradozott az ő kedves számáról, a 81-ről. Bevallotta, hogy a felesége mellett őt szereti a legjobban, a 81-et. Őbenne még sohasem csalódott, ő még soha nem hagyta cserben, összeszoktak, fél szavakból is értik egymást. Ők ketten, együtt, legyőzhetetlenek. Néha kihívnak egy-egy komputerest, akivel megmérkőzhetnek. Egy harmadik ember azt mondja, mondjuk hirtelen: mennyi 81 szorozva 459-cel. A masinás még éppen csak pötyögi a nyolcast, amikor Pataki bácsi már rávágja: 37 179. De ezt csak a 81-gyel lehet megcsinálni. Mert a 81 az ilyen. Barátságos, segítőkész, kezes. A legrendesebb szám. Ha minden ember olyan lenne, mint a 81, akkor bizony más volna a világ, egészen más – mondta, és fejét csóválva ballagott tovább a Szent István park felé.

Egy másik
Pataki Ferenc

Ni csak, itt jön egy Pataki Ferenc megint.

Errefelé számos Pataki él, és Pataki Ferencből is föllelhető nem egy, de kettő biztosan. Mindkettő kiváló ember, és mindkettő díszpolgár, de ezzel már el is fogytak a hasonlóságok. Az egyik Dombóvár városának büszkesége ugyanis, a másik a tizenharmadik kerületé. Az egyik számolóművész, a másik szociálpszichológus.

Mégpedig a legderekabbak közül való.

Régtől ismerem, ha nem is őt, de írásait, egyetemista koromban érdeklődtem Makarenko munkássága iránt, ő pedig komoly monográfiát írt a pedagógusról, akiből mára csak egy pofon maradt, amelyet ő egyébként nem adott soha – egy írógépet vágott oda egy gyerekhez, de nem talált.

Személyesen csak most ismerkedtünk össze, hogy a Firkászban eszünk. De ez még önmagában a tisztelethez tán nem lenne elég ok.

Pataki professzor értéke manapság – néhányunk számára – különösen, önértékén túl is súlyosbodott. Mert egy eszes ember fontosabb egy esztelen világban, mint egy olyanban, amelyben a ráció az úr. Egy jó ember fontosabb egy gonosz világban, mint egy olyanban, ahol a szeretetnek is van létjogosultsága. Egy – országért, nemzetért – felelős értelmiségi fontosabb egy gazdátlan, sorsára hagyott országban, mint egy olyanban, amelyet felelős polgárok választotta felelős vezetők irányítanak. Egy vérbeli, legmélyebb lényéből fakadón pedagógus fontosabb egy olyan világban, amelyben az ifjúságot immár szinte kizárólag ordas eszmékkel táplálja a hivatalosság, mint egy olyanban, amelyben az európai zsidó-keresztény kultúra a napi iskolai betevő. És nem utolsósorban: egy elveihez mindvégig hű baloldali gondolkodó fontosabb egy olyan világban, amelyben a baloldali értékek el- és ki lettek árulva, amelyben immár a katakombákba szorult maga a gondolkodás is, mint egy normális európai társadalomban.

Pataki úr szentesi egyébként, igen változatos, mozgalmas, színes, az alföldi paraszt- és a művelt újpesti, pesti munkás- és polgárvilágba egyként mélyen gyökerező kötelékekkel. Életre szóló formáló hatás a Népi Kollégiumok mozgalmában érte – most itt, miközben megyek Budára, kezemben a szódával, nincs kedvem elmagyarázni, az mi is volt. Különben is, kit érdekelne az manapság.

A fiatal kollégista baloldali lett, és mindmáig az is maradt. Az volt a kommunista pártban, az a Petőfi Körben, az általános iskolai tanárként, az egyetemi oktatóként, tudósként, akadémikusként, nyugdíjasként is. Hogy ez mit jelent? Olyan egyszerű: aki szegény, az ne legyen a legszegényebb, aki lenn kezdte, annak lehessen útja fölfelé, aki más kultúrába nevelkedett, azt meg kell érteni, és hogy ki minek született, annak semmi relevanciája nincsen.

Tudósként egyébként a baloldaliságnak sincsen sok jelentősége. Pataki Ferenc ettől függetlenül nagy tudós.

És nagy „politológus” is.

Ő írta le legpontosabban, mi is történt 2006 őszén Magyarországon.

Ő mondta ki először, hogy a rendszerváltás utáni magyar parlamentarizmusnak vége van. Hogy az ország gazdátlanná vált.

Ő szólt.

De szava természetesen a semmibe foszlott.

Mert ma ebben a Magyarországban a szónak nincsen szerepe, ereje, helye.