Pártállami évadnyitás

- A Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) szervezői idén azt tűzték célul: a rendezvény legyen színtere a világnézetileg is megosztott szakma barátkozásának. A többség próbált jó képet vágni a dologhoz. Nemrég össznépileg tértek vissza Pécsre, a némileg pártállami időket idéző első Országos Színházi Évadnyitóra. Abszurdul operettes az attitűdjük, ha azt nézem: szakmájuk gazdasági és egyéb okokból lassan a sír szélére kerül.

– A POSZT művészeti vezetését tavaly vette át Márta István a lemondott Jordán Tamástól. Az előző rendezvényt az útkeresés feszültségei jellemezték, az ideit a kompromisszumkeresés. Tegyük hozzá: az erdélyi Bányavirágot leszámítva hiányoztak a komoly társadalmi kérdésekkel foglalkozó előadások. Aztán az országos évadnyitón örültek egymásnak a szakmai emberek, bár úgy tűnhetett, csak kivezényelték oda őket. Az államtitkári megnyitó valójában csökkentette az esemény súlyát. Szerencsésebb lett volna, ha akár csak felsorolás szintjén, de szó esik a legfontosabb problémáinkról is. A színházak a csökkenő támogatás, a fogyatkozó nézőszám miatt kisebb pénzből egyre több és kommerszebb darabot mutatnak be éppen azért, hogy a publikumot visszaszerezzék.

- L. Simon László pár mondatos államtitkári megszólalásába annyi belefért: kevesebb lesz a szakmai kitüntetés, de több pénz jár velük. Ez legalább jó hír?

– Borzolta a kedélyeket. Ez a javaslat olyan értékrendet borít fel, amelyet a szakma olykor komoly harcok árán alakított ki. A díjak számára és a döntés módjára gondolok.

- Nagy balhé nem lett belőle.

– Nem titok: az Új Színház igazgatói kinevezését a színházi szakma óriási traumaként élte meg. Megtapasztalta, a politika – minden tiltakozás ellenére – bármikor képes a legdurvábban belenyúlni a rendszerbe.

- Az Új Színház esetében szakmája legalább kimozdult az utcára. A Budapesti Kamaraszínház, a Játékszín bezárása már hőbörgésre sem adott okot.

– Íródtak tiltakozó levelek – nem feltétlenül a legjobb ritmusban, s nem mindig a legszerencsésebb összetételű csapat jegyezte őket. Ilyen helyzetekben, úgy tűnik, a szakma valójában eszköztelen, képtelen az összefogásra. Persze sokan mondják, a mi eszközünk mégiscsak a színpad: nem tüntetnünk kell, hanem tüntetést kiváltanunk.

- Kibúvónak hangzik. A kormány gond nélkül bontogatja a demokrácia pilléreit, miközben a komolyabb ellenirányú cselekvést mindenki a másiktól várja. Igaz: én sem az ellenállást szervezem.

– Ez tehát nem szakmai, hanem társadalmi probléma. A színháziaknak is van egy rétegük, amely a jelen helyzet haszonélvezője. Egy másik kör pedig nem teheti kockára az egzisztenciáját. Persze vannak, akik szinte csak láncaikat veszíthetik, de sokan közülük is azt gondolják: mégiscsak a színpad a tiltakozás terepe.

- Láncra verve lehet valaki hiteles?

– Az öncenzúra biztos hiteltelenít. Nehéz ügy. Peter Brook szerint a színházhoz elég egy üres tér, a néző és a színész. Ám vannak árnyalatok. Nem mindegy, mennyire üres az a tér. A színház – legalábbis jó néhány műfaja – pénzigényes. A nézők ezt a pénzt önmagukban nem tudják megfizetni.

- Annyi biztos: a Kádár-kori színházi struktúra – nem a támogatás mértékére gondolok – szinte változatlanul élte túl a rendszerváltást. Joggal?

– A mai színházi rendszer 1945 után alakult ki. Lehet kifogásolni a működését, hivatkozni a fenntartás nehézségeire, ám új, pontos elképzelések nélkül semmi értelme a bedöntésének. Ahogy az egészségügy vagy az oktatás lerombolásának sincs. Márpedig a színházak kapcsán sem körvonalazódik olyan életképes új struktúra, amely a jelenlegit leválthatná. Az sem oldja meg ezt a kérdést, hogy 2013-tól új besorolás alapján finanszírozzák majd a színházakat – amely kategóriákhoz egyébként máig nem rendeltek hozzá konkrét arányokat, támogatási összegeket.

- Igazgatása alatt az egri Gárdonyi Géza Színházban létrejött az ország egyik legerősebb társulata. Majd a Fidesz patronálta új direktor a „remény színházának” zászlaja alatt kezdte működését, és a teátrum gyors lejtmenetbe került: vezető művészek mentek el, szellősek a széksorok, állandó anyagi gondban van a színház. Ön hogyan éli meg a helyzetet?

– Az egri színház olyan, mint az állatorvosi ló. Egy teátrum ellehetetleníthető úgy is – bizonyos esetekben ez ma politikai szándék –, ha szűkítik azokat a forrásokat, amelyek biztosítanák az elfogadható színvonalat. Egerben ez a folyamat akkor indult, amikor eljöttem: nem kaptuk meg a megyei fenntartó költségvetési rendeletében megszavazott összeget. Ilyen körülmények között felelős művész nem vállal vezető posztot, csak az, aki fel sem fogja a helyzet súlyát. Aztán persze ő is szembesül vele, ám akkor meg rosszul kommunikálja. Az új egri direktor azt mondta a nézőknek: nincs elég pénz bemutatókra, de vegyenek több bérletet. A bérletek száma mégis csökkent, hiszen csődközeli bankban sem nyitunk betétet, inkább kivesszük a pénzünket. A dolog tanulsága az is, hogy az utóbbi időszakban sokan azért kaptak színházat, mert régóta a pályán vannak, s nem azért, mert értenek hozzá.

- Gyenge vezetés, csökkenő juttatások: a tehetséget nem pusztítja?

– Többszintű az értékvesztés.

- Vidnyánszky Attila, a jobboldaliak Magyar Teátrumi Társaságának elnöke korábban a liberálisnak titulált színházvezetőket – megjegyzem, mára kevesen maradtak közülük a posztjukon – két fő okból kritizálta: az általa egységesnek tartott színházi eszményeik, valamint az erős érdekkapcsolataik miatt. Ugyanakkor Vidnyánszky köreiből még nem hallatszottak olyan komoly színvonalú – ideológiáktól mentes – színházszakmai, esztétikai megfogalmazások, amelyek megszokottak voltak a kritikája alá vett színháziak legjelesebbjeitől. Más kérdés: a mai helyzetben utóbbiak inkább csak hallgatnak.

– A Vidnyánszky Attila által kifogásolt színházi körben valóban létezik egy történetileg is magyarázható egységesség azok között, akik konfliktusokat is vállalva fenntartották, működtették a színházakat. Ők „termelték ki” azt az értékrendet, amelyet Vidnyánszky megkérdőjelez. Csakhogy ők hozták létre azt az erős intellektuális teret is, amelyben létrejöhettek az egyáltalán nem egyárnyalatú, hanem nagyon is sokszínű színházi formák. Miközben a Magyar Teátrumi Társaság elnöke csupán egy személyben képviseli – legalábbis hitelesen – a „szakrális színház” eszményét. Társai számára a „remény színháza” pusztán ideológiai kategória, erre az elképzelésre nem épült esztétikai rendszer. Másfelől: legjobbjaik színházában mégis vegyesebb, értékesebb a kínálat annál, mint ami szavaikból következne. Annak tehát több oka is lehet, ha akadnak köztük, akik nem kommentálják a kusza helyzetet.

- Lehet kiút a „sokszínű” színházi problémahalmazból?

– A Magyar Színházi Társaságban mi azon vagyunk, hogy létrehozzunk olyan helyzeteket, amelyekben szó eshet a legfontosabb kérdésekről: finanszírozástól a cenzúrán át az esztétikáig. Meg kell szólalni – ahogy meg kell hallgatni a másik érvrendszerét is. Fontos persze, hogy mindez közös térben történjen. Megegyezni ugyan még nem mindig lehet, de a dolgokat kibeszélni igen.