Papírjuk van róla
Deák Erikát nem kell bemutatni e rovat olvasóinak: hosszú ideje folytat hősies küzdelmet Budapest különféle helyszínein a kortárs magyar képzőművészek bemutatásáért, propagálásáért. Ezúttal a Mozsár utcai kiállítótérben (Deák Galéria) mutatott be egy válogatást, papíron tizenkét kortárs művésztől. (A kiállítás, mint megtudtuk, az acb, a Viltin és a Kisterem Galéria közreműködésével jött létre.)
Papíron, mondom, de ezúttal nem a valóság és az elmélet távolságára gondolok (gondolhatnék egyébként, de az aztán igazán messzire vezetne), hanem a megmunkált matériára. Talán épp ez a legizgalmasabb a tárlaton, hogy hányféle megközelítés, hányféle szemlélet, hányféle anyagkezelés lehetséges – egészen pontosan annyiféle, ahány művész bemutatkozik a tárlaton. Van itt egyszerű (bocs, bocs) grafitrajz meg tusrajz, van üvegnyomat, van átrajzolt rotogravur (olyan fényképet kell elgondolni, amelyet a művész így-úgy megbolondít egy kicsit), van olajkép, van ceruza, szén, van akril, és van színes monotípia – és akkor még nem is vesztünk el a részletekben. (Ha valaki elveszni óhajt, annak elárulom, hogy például Alexander Tinei egy kis alufóliával bolondítja meg a grafitrajzát, így teszi teljessé I collect my tears című képét.)
Arról nyilván megoszlanak majd a vélemények, összetart-e egy ilyen kiállítást a közös anyag – merthogy egyéb közösséget nemigen fedezhetünk fel a művészek között. De talán nincs is erre szükség. A sokszínűség gyönyörködtet, még ha – a dolog természetéből adódóan – ezúttal a szürkéé a főszerep. (Ne keressenek áthallást, nincs.) A tudatosan vállalt szerteágazásból persze az is következik, hogy ki-ki megtalálhatja a tárlaton a kedvenc képeit, miközben más alkotások mellett heves szívdobbanás nélkül képes elhaladni. E sorok íróját (a már említett Alexander Tinei mellett) Pintér Gábor kollázsszerű kompozíciói (amelyek itt-ott az ifjú Banga Ferencre emlékeztetnek) és Moizer Zsuzsa leheletfinom, mégis drámai tusrajzai varázsolták el, másokat mások.
És ez nagyon rendben van így.
Jolsvai András
