Óz, a hatalmas

A szemüveg a legjobb az egészben. Illetve már a kérdés a pénztárnál, hogy van-e szemüvegem. Először nem is értem a kérdést, aztán meg, hogy de, elmosolyodom: az bizakodásra kell okot adjon, hogy olyannak nézek ki, aki háromdimenziós szemüveget hord a farzsebében. Aztán kiderül, hogy kölcsönözni nem lehet, a szemüveg vásárolható, de egy életre az enyém, kár, hogy már hazafelé elhagyom, legközelebb vehetem a következőt.

Maga a 3D-élmény ezúttal kissé visszafogott, leginkább gyerekkorunk leporellóira emlékeztet, amelyeket kék-fehér szemüveggel kellett nézni: jelzem, azokat adták a könyvhöz. Annyi látszik, hogy a jobb filmgyárak haladnak a korral, mindenből készül háromdimenziós kópia is, de a gyártás során túl sok figyelem nem jut erre: az ember elfelejti filmnézés közben, hogy mennyire kellene most dimenzionálni, és csak nagy néha kapja félre a fejét, ha egy-egy szörny a szemébe repül. Annyi azért látszik, most a technikán a sor, neki kell megtennie a következő lépést a szemüvegtelen, átfogó térélmény érdekében. Mindenesetre pompás látvány egy sötét moziterem, tele napszemüveges alakokkal.

A film nemigen tudta eldönteni a műfaját – tündérmese legyen, annak paródiája, vagy valami komolyabb dolog. Remekül indul, egy kansasi széltoló nőcsábász bűvész kalandjaival, ráadásul fekete-fehérben (mintha Bogdanovich Papírholdját látnánk), de aztán jön sajnos a forgószél, ahogy Frank Baum elképzelte, és attól kezdve minden és mindenki a feje tetejére áll. Óz, a nagy álvarázsló érkezik meg egy birodalomba, ahol már nagyon várják (nem őt persze, hanem egy igazi nagy varázslót, de hősünk csak felnő a feladathoz), a fölös számban fellépő boszorkányok között nagy a felfordulás, a jóról kiderül, hogy rossz, a rosszról, hogy jó, az eredeti meséről, hogy minden átdolgozást kibír, a rendezőről, Sam Raimiről pedig, hogy nem egy Bogdanovich. (Nincs is ilyen igény – viszont magyar ősökkel büszkélkedhet, mint Rachel Weisz, az egyik főszereplő. Szorosan véve egy magyar alkotással állunk szemben.)

Annyit azért jegyezzünk meg fanyalgásunk végén, hogy Jolsvai kolléga kilencesztendős leszármazottja, bizonyos Lili tátott szájjal izgulta végig a hosszú alkotást, aztán csak annyit mondott: szép.

Nádas Sándor